Helyszín: Erion, Déli vadon
Dátum: 2288.07.13.– 2288.08.12.
A sikertelen akció után Tinnel elhívtuk Elawert a Kacsából és Erion egy távoli fogadójában béreltünk szobát. Elawer sokat érdeklődött a küldetésünk iránt, de meggyőztük, jobb ha nem tud semmit. Megkértük viszont, hogy nézzen meg néhány tárgyat, amit magunkkal hoztunk. Elsőként a két mágikus abbit dobótőr került elő. Elawer könnyedén megállapította, hogy a mestermágiával készült fegyvereknek különleges tulajdonsága van. Amikor kiderült, hogy a dobótőrök tulajdonosuk vérét felismerve visszatérnek annak kezébe, rögtön éreztem, hogy ez még kellemetlen meglepetéseket okozhat nekünk. Harzel vérét ismerik a tőrök, így félő volt, hogy Jasarik ez alapján esetleg ránk talál. Megkértem Tint, hogy még napnyugta előtt szabaduljon meg a fegyverektől, vagy legalább rejtse el őket egy időre olyan helyen, ahonnan nem lehet eljutni hozzánk. A harmadik fegyverről, a drágaköves tőrről is gyorsan kiderült, hogy nem stimmel valami. Fekete mágiát használ, a megsebzett ellenfél életerejének egy részét használójába áramoltatja. Megegyeztünk, hogy ennek a fegyvernek Darton oltárán kell végeznie, pusztulnia kell. Utolsóként mutattuk meg Elawernek a fura kavicsot. Semmilyen mágiát nem érzékelt rajta, mégis tudtuk, nem lehet egyszerű kődarab. A szabálytalan kavics tele volt szabályos bemélyedésekkel. Hosszú tanakodás után megkértem Elawert, vizsgálja meg a kő történetét két időpontban. Ám ekkor bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam. Elawer azonnal elvesztette az eszméletét, orrán-száján dőlt a vér, teste rázkódott. Megint belefutottunk abba a hibába, amit egyszer már megtapasztaltunk.
Megpróbálva kizárni elmémből a haldokló Elawer képét, azonnal meditációba merültem és üzentem Ardonak, hogy baj van. Óráknak tűnő percekkel később jött az üzenet: maradjunk, ahol vagyunk. Nem sokkal később már Akir és Lium állt az ajtóban, tekintetük szikrákat lövellve felénk. Akir megvizsgálta Elawert, lecsillapította rohamát, majd azonnal visszaindultunk a Kacsába, ahol a Falka vezetője már várt bennünket. Ardo végtelen higgadtsága csak fokozta az érzést, óriási hibát követtünk el. A tudta nélkül hoztunk a Kacsába a célpont mágikus tárgyait, veszélybe sodorva ezzel a Falkát és saját magunkat. Ardo az összes „zsákmányt” és Elawer életét is Akir gondjaira bízta, majd közölte, mélységesen csalódott bennünk.
Másnap kiderült, hogy Elawer fizikai állapota stabilizálódott, de akkora sokk érte az elméjét, hogy kizárta a külvilágot, nem tudni valaha visszatér-e még közénk. A kavics, aminek a múltjába tekintett egy másik síkról származik. Délelőtt Tin elhagyta a Kacsát, sétálni indult, én pedig egy kupa bor és egy jó adag toroni pálinka segítségével próbáltam elszámolni lelkiismeretemmel, természetesen sikertelenül. Egész nap senkivel nem beszéltem, csak akkor álltam fel az asztaltól, ha megláttam Akirt. Csak annyit tudott mondani, hogy Elawer állapota változatlan. Estére Tin visszatért és próbált jobb kedvre deríteni. Míg iszogattunk, láttuk a tanács tagjait sorjázni a tanácsterem felé. A rengeteg elfogyasztott szesz ellenére is észrevettem, Kargil is jelen van.
Nem sokkal később meghallottuk az abbit láb kopogását és a tanács Ardo vezetésével felsorakozott a karzaton. Ardo bejelentette, a tanács tagjainak száma 8 főre bővült Mirassal. A bejelentést mindenki ujjongással fogadta, az érkező Miras elveszett a gratulálók gyűrűjében, talán én voltam az egyetlen, aki nem próbált odafurakodni hozzá egy kézfogásra. Még Tin is felpattant és kicsivel később Mirassal együtt tért vissza az asztalunkhoz. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tanács újdonsült tagja az eddig takargatott tetoválását büszkén felfedve hordja. Miután én is kipréseltem magamból a szót, gratulálok, Miras előhúzta övéből a drágaköves tőrt, és azt mondta, Ardo szerint ezt nektek kell megköszönnöm. Miután elment, a hányingertől küszködve feltámolyogtam a szobámba és Tin lelkére kötöttem, ha Elawer felébred, azonnal keltsen fel. De amikor másnap délelőtt felébresztett, még mindig nem volt változás az állapotában. A fejfájástól küszködve lebotorkáltam és jó erős dzsad kávéval próbáltam magamhoz térni. Amint megláttam Akirt, azonnal kérdőre vontam, de még mindig semmi. Tin még délelőtt elhagyta a Kacsát, mondván van egy kis dolga, de ne aggódjak, mire visszatér, már biztosan minden rendben lesz.
A koradélután ismét a Falka vezetőjének szobájában talált. Ardo megkérdezte mi nyomja a lelkem, természetesen az Elawerrel történteken kívül. Nem voltam abban az állapotban, hogy belemenjek Ardo játszmáiba, ezért csak annyit mondtam, ha tudja, hogy nyomja még más is a lelkem, akkor azt is pontosan tudja, hogy mi az. Néhány percet beszélgettünk arról, hogy miért így intézte a legutóbbi küldetésünket és ismét elmondta mennyire csalódott bennem. Tudtam, hogy elástam magam nála, talán sohasem lehetek a Falka tagja emiatt…
Tin estére sem tért vissza a Kacsába, így üzenetet küldtem neki, hogy merre jár és rendben van-e minden. Mivel reggelig sem kaptam választ már elkezdhettem aggódni érte is. Semmi másból nem állt a napom, mint Elawer hogyléte felől érdeklődtem és üzenetek tucatját küldtem Tinnek. Másnap reggelre már nem bírtam tovább, cselekednem kellett. Megkerestem Doctorét és elmondtam neki, Tin elment a városba, hosszú ideje nem tért vissza és nem válaszol az üzeneteimre. A segítségét kértem, hogy bejuthassak Tin szobájába és találjak valami személyes tárgyat, ami alapján megtalálhatom. Doctore boldogan segített, Tin ajtaja előtt állva lendületet vett és nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót. Miután magamhoz vettem Tin sokat használt köpenyét és megkértem Romalt, hogy intézkedjen az ajtóval kapcsolatban, kocsiba szálltam és elhajtattam egy közeli fogadóba, ahol szobát béreltem. Mivel nem mertem a Kacsában varázsolni, így ebben a szobában végeztem el a mágikus rituálét, amiből kiderült, Tin még él és nincs is olyan messze. Azonnal visszatértem a Kacsába, szereztem egy Erion térképet és némi segítséggel meg is találtam a helyet. Újra kocsit fogtam és elmentem oda, ahol Tin elvileg tartózkodott. Mikor megérkeztem a térre, üzenetet küldtem neki, hogy itt vagyok. Néhány perccel később már kiabáltam az arcába, hogy nem teheti ezt velem, nem elég, hogy Elawerért aggódom, még ő is nyom nélkül eltűnik két napra. Miután visszatuszkolt a kocsiba és újra a Kacsában voltunk, már jöttek is a rossz hírek.
Akir bevallotta, hogy most már ő is aggódik, nem tud mit kezdeni Elawerrel, ez már meghaladja a képességeit. Megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, kitől lehetne segítséget kérni. Azt mondta, hogy egy boszorkány képes lenne őt visszahozni. Mivel az én hatalmam nem elég, ezért természetesen Norát ajánlotta. Mivel ezt mindenképp szerettem volna elkerülni, felvetettem, hogy esetleg egy Noir pap segíthetne a helyzeten. Nem sokkal később már egy bűnbarlangban voltunk, ahol a Doctore által kerített Noir pap visszahozta Elawert közénk. Kicsit kótyagos volt, nem emlékezett az elmúlt napokra, de visszatért. Óriási kő esett le a szívemről, egész éjjel az ágya mellett virrasztottam és másnap reggelre már újra a régi a volt.
De a rossz hírek sora itt még nem ért véget. Délelőtt Ardo hivatott mindannyiunkat. Elmondta, hogy döntésre jutott Norian ügyével kapcsolatban és bár a tanácsban Mirason kívül senki nem támogatja az ötletet, ő mégis véghezviszi, amit kitalált. Eszerint két szálon indítja el az eseményeket. Egyrészt felveszi a kapcsolatot a godorai mágusokkal és eléjük tárja a nyomozás eredményét, a bizonyítékokat és a következtetéseket egyaránt, másrészt ezzel egy időben a megfelelő helyeken kiszivárogatja, nyilvánosságra hozza a történteket. A terv sikere azonban kétséges. Onnantól, hogy Ardot és az egész Falkát levadásszák, odáig, hogy Norian neve tisztázódik és a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket bármi megtörténhet. Egy dolog azonban biztos: Elawerre és ezzel együtt az egész csapatra vadászni fognak. Ebből kifolyólag Ardo megkért bennünket, hogy hagyjuk el Eriont és lehetőleg olyan helyre menjünk, ahol nincsenek kapcsolataink, nem ismerünk senkit. Fel is ajánlott egy lehetőséget: részt vehetünk Kargil egy tanítványának, Reinhartnak az expedíciójában. Elawer azonnal tudta, hogy ez veszélyes vállalkozást sejtet, Reinhart ugyanis legendás hírű Krad pap, aki Ynev legveszélyesebb helyeit kutatja fel a tudásért.
A mostani útja a Déli-határhegységtől északra fekvő dzsungelbe vezet, ahol egy káoszkori emberi menedék nyomát kutatja. A hely rendkívül veszélyes, civilizált embereknek nyoma sincs a környéken, hatodkori védművekre és egyéb meglepetésekre számíthatunk, maga a dzsungel megközelíthetetlen, csak mágikus úton lehet eljutni oda. A küldetést az egyház nem támogatja, így a költségeket egy tehetős, Erioniban élő dzsad emír állja, aki szintén részt vesz az expedícióban 5 fős személyes testőrségével, 51 dzsad katonával és egy mágiahasználóval. A talált történelmi jelentőségű leletekre természetesen Reinhart és Krad egyháza tart igényt, az egyéb kincsek pedig 3 felé osztódnak Reinhart, az emír és köztünk (bár a mi részünk egy jelentős hányada a Falkát illeti, mivel az ő közvetítésükkel vehetünk részt a küldetésen). Egy napot kaptunk, a döntésre. Tudtuk, hogy Erionban nincs maradásunk, ha Ardo azt mondja, hogy mennünk kell, akkor mennünk kell. Biztosak voltunk abban is, hogy az én képességeimet amennyire lehet titkolni kell ha Reinhart útját választjuk, hiszen Krad felkentjei nem lelkesednek a boszorkányokért. Valószínűnek tűnt, hogy ha ki is derül, nem végez ki azonnal, de a visszatérés után ez komoly gondokat okozhat. Tudtuk azt is, hogy a 20 évvel ezelőtti rémtett bűnösei rendelkeznek olyan kapcsolatokkal, hogy bárhol a világon megtalálnak. Mindent mérlegelve gyorsan megszületett a döntés, a „legbiztonságosabb” választás, ha elvonulunk a világ szeme elől. És mivel Reinhart még egyetlen küldetésről sem tért vissza üres kézzel, ha ezt túléljük, akkor olyan kalandokról mesélhetünk, amiről sok kalandozó csak álmodhat.
2288. Uwel első havának 5. napján este Ardo ellátott bennünket néhány tanáccsal, búcsút vett tőlünk és Akirral együtt léptünk a Pyarron és a városállamok határába vezető térkapuba. A túloldalon a dzsadokra annyira jellemző színpompás sátortábor fogadott bennünket. Azonnal célba is vettük a legnagyobbat és legdíszesebbet, ahol Reinhart egy asztalnál ült számtalan papír fölé görnyedve, El-Jaszef Habír pedig néhány huri társaságában fekve fogadott bennünket. Reinhart egy gyors bemutatkozás után azonnal elvonult Akirral, hogy megbeszéljék a több ezer mérföldre lévő dzsungelbe vezető térkapu pontos helyét. Az emír is bemutatkozott és intézkedett, hogy elfoglalhassunk sátrunkat. A tábori ágyakkal felszerelt sátorban gyorsan nyugovóra tértünk, majd napfelkelte előtt egy borzalmas felvonulási kürt hangjára ébredtünk és csak remélhettük, ez a kürt nem éli túl az utazást a térkapun át. Percekkel később az összes dzsad összegyűlt és közös imát mondtak Galradzsának a vállalkozás sikeréért. Reinhart ezzel egy időben felkeresett bennünket a sátrunkban és elnézést kért, hogy előző este nem tudott velünk foglalkozni. A Krad pap magas szikár alakja, az enyhén őszesbe forduló haja megnyerő külsőt kölcsönzött neki. Nyakában ott lógott az aranykör, kezében pedig egy embermagas bot, melynek tetejébe, mintha egy második szent szimbólum lett volna foglalva. Miután túlestünk az ilyenkor szokásos udvariassági formulákon a Krad pap tisztázta a feladatainkat. Eszerint neki tartozunk engedelmességgel, a feladatunk pedig minden olyan probléma megoldása, amire a dzsadok nem képesek. Miután a legfontosabbakat megbeszéltük együtt imádkoztunk Kradhoz és a pyarr istenekhez, hogy segítsenek utunkon.
Mire a nap első sugarai fényárba borították a vidéket, a térkapu és a nagy csapat készen állt az indulásra. Több mint egy órán át tartott mire a közel 70 ember és a 30 öszvér az ellátmánnyal együtt átkelt a kapun. Látszott, a dzsadok nincsenek hozzászokva a mágikus utazáshoz, a legtöbbjük kétrét görnyedve küzdött a rosszullét ellen. Miután a térkapu bezárult a dzsadok hozzákezdtek a tábor kialakításához, Reinhart azonban úgy ítélte meg, hogy ez nem a megfelelő hely, így útnak indultunk.
Az emír testőrségéből hárman mindig uruk mellett tartózkodtak, a másik kettő pedig osztotta a parancsokat, szervezte a menetet. A sűrű erdő miatt nagyon lassan haladtunk előre, így bőven jutott idő a nézelődésre. A mélyzöld színű erdő, olyan növényekkel volt teli, amiket korábban még sosem láttunk. A megérkezésünk okozta sokk miatt csak órákkal később éledt fel a dzsungel, csiripeltek a madarak, kisebb-nagyobb állatok suhantak a földön és a fákon. Azzal próbáltam múlatni az időt napközben, hogy megfigyeljem, milyen növényeket szeretnek az állatok, és miket kerülnek el nagy ívben. Napközben az is kiderült, hogy az emíren és személyes testőrségén kívül szinte senki nem beszéli a közös nyelvet, így Elawernek és Tinnek kellett fordítania, ha kommunikálni akartunk a dzsadokkal. Amíg haladtunk előre, Reinhart folyamatosan koncentrált, szent szimbóluma szinte szünet nélkül világított. Még több óra volt hátra napnyugtáig, amikor a Krad pap megállította a menetet és parancsot adott a táborverésre. Eddigre már volt néhány sérült a dzsad katonák között. Kissé kegyetlen módon Reinhart hagyta hatni a kígyó és skorpió mérgeket, látni akarta a hatásukat és csak ezután foglalkozott a gyógyításukkal. A sátrak felállításával egy időben Reinhart kétfős csapatokban 16 katonát küldött, hogy távolodjanak el a tábortól 25 lábra és alakítsanak ki egy kört, ahol majd az éjjeli őrjárat közlekedhet. Miután a sátrak felálltak és a kiküldött katonák is visszatértek, Reinhart újabb felderítő csapatokat indított útnak. Hat négyfős fegyveres csapat kapta azt a feladatot, hogy távolodjanak el félórányira a tábortól, majd térjenek vissza és számoljanak be mindarról, amit láttak, tapasztaltak. Az első visszaérkező katona egyedül volt és a ruháját rengeteg vér borította. Elmondta, hogy két nagymacska támadt rájuk, az egyiket sikerült megölni, a másik elmenekült, de sajnos három társa odaveszett.
Ezután egy másik csapat holtra vált arccal rohant a tábor közepe felé és óriási majmokról számoltak be, amik elől épphogy el tudtak menekülni. A többi négy felderítő alakulat eseménytelen útról érkezett vissza, így 4 katona kíséretében, a nagymacska támadást túlélő dzsad, Naszír vezetésével elindultunk, hogy megvizsgáljuk a helyszínt és visszahozzuk a halottakat. Amikor odaértünk, egy összeszabdalt jaguárt találtunk, amit Tin azonnal elkezdett vizsgálni. Én eközben a katonák testét vizsgáltam át, felmérve, hogy milyen sérüléseket okoznak a bestiák karmai és fogai. Tin utasította Naszírt, hogy mesélje el a rajtaütés menetét. Bár a dzsad nyelvet nem értem, mégis sikerült kiszúrnom, hogy Naszír nem mond igazat. A táborba visszatérve a saját sátrunkban vizsgáltam meg a dzsadot, és közben Tin segítségével a tudtára adtam, hogy pontosan tudjuk, hazudott, de az ismeretlen dzsungelben nem engedhetjük meg a titkolózást, mert az információk a túlélésünk kulcsát jelenthetik. Ekkor bevallotta, hogy a harmadik dzsad még élt, amikor elmenekült és ezt nem meri bevallani az emírnek és bennünket is kért, őrizzük meg a titkát.
Amint leszállt a sötétség, Reinhart kivezényelte az éjszakai őrséget, kétfős csapatokban fáklyával járőröztek a tábor körül kialakított ösvényen. Akire nem jutott őrség aznap éjjel, korán nyugovóra tért, hogy kipihenhesse az első nap fáradalmait. Mi is visszavonultunk sátrunkba, de a dzsungel idegen hangjai miatt csak nagy sokára jött álom a szemünkre. Hajnalban pedig a riadó kürtjére ébredtünk. Mire a ruháinkat és fegyvereinket magunkhoz véve kiléptünk a sátorból, már nagy volt a riadalom. Az egyik járőröző páros megtalálta két társuk lefejezett holttestét. Azonnal odasiettünk és megvizsgáltuk a halottakat. Azon kívül, hogy a fejüket valami életlen szerszámmal vágták le, más külsérelmi nyomot nem találtunk. A fegyvereik a tokjukban hevertek, így biztos volt, olyan gyorsan lepték meg őket, hogy reagálni sem volt idejük. Aggasztó volt, hogy vajon mivel ártalmatlanították a két katonát, hisz a fejük levágása ilyen eszközökkel jó időbe telhetett. Reinhart biztosra vette, hogy a helyi bennszülöttek műve lehetett. Tudtuk, hogy számíthatunk itt emberekre és a hajnal eseményei biztossá tették, hogy valamilyen módon fel kell vennünk velük a kapcsolatot és meggyőzni őket arról, hogy nem ellenséges szándékkal jöttünk.
Táborbontás után Elawer a menet elején haladt Reinharttal, míg Tirion Erikkel, én pedig Tinnel 2-2 dzsad katona kíséretében nagyobb félköröket írtunk le a menet mellett és próbáltunk a nyomára bukkanni a bennszülötteknek. Naszír és a másik dzsad katona azt a feladatot kapta tőlünk, hogy bármi van, az én életemet védjék, ha pedig a helyzet megkívánja, egyikük rohanjon vissza a többiekhez és hozzon segítséget. A dzsad haladt elöl, handzsárjával nyitva utat a sűrűbben benőtt részeken. Középen én mentem, mögöttem Tin és Naszír. A nap már jócskán túl járt a delelőjén, amikor egyszer csak finoman megremegett a föld a talpunk alatt. Pár pillanattal később pedig ágrecsegésektől kísérve megjelent előttünk egy óriás gorilla. Egy szívdobbanásnyi időre mindannyian lemerevedtünk, majd a dzsad handzsárját elhajítva hanyatt homlok elmenekült. Ekkor több dolog történt egyszerre. A gorilla meglendítte felém hatalmas mancsát, Tin pedig macskaügyességgel lökött félre engem és állt az állat elé. Amíg Tin és Naszír megpróbáltak talpon maradni az óriási majommal szemben, én belekezdtem a megfelelő igék mormolásába. Hosszú másodpercekkel később a varázs létrejött, az utolsó ige kimondása után a gorilla menekülőre fogta a dolgot. Csak később döbbentünk rá, hogy mi nem először láttunk ilyen állatot. Predocban, Derval várában egy hasonló bestia vágta falhoz Tint. Azt is megállapítottuk, hogy Rizad Saras gorillája kisebb és kevésbé izmos volt az itt látott példánynál. Bízva abban, hogy Naszír nem vette észre a varázslást, visszatértünk a menethez, majd két másik dzsaddal együtt újra róttuk a köröket, amíg a csapat meg nem állt és neki nem kezdett a táborverésnek.
A bennszülötteknek nyomát sem láttuk aznap. Amikor a vezéri sátor elkészült, Reinhart hívatott és vont kérdőre bennünket. Amint ahhoz a részhez értünk, hogy a gorilla valami miatt elmenekült, szent szimbóluma pirosan kezdett világítani. Tudtuk, hogy rájött a hazugságra. Módosítottuk az elmondást kínosan ügyelve arra, hogy bizonyos szavakat ne használjunk. Szerencsémre Reinhart egyelőre megelégedett annyival, hogy az állat elméjét utasítottuk a menekülésre.
Az este további része eseménytelenül telt, miután elkészültek a sátrak és mindenki megvacsorázott, elindult az éjjeli őrség, immár 4 fővel csapatonként. Az egyik őrséget Tin, Elawer, Erik és Tirion alkották, én pedig az észlelhetetlenség leplében tartottam velük. Mikor hozzászokott a szemünk és fülünk az éjszakai dzsungelhez, Tin egy lapulevél alatt kiszúrt egy a fáklyafényben megcsillanó emberi szempárt. Lassítottunk a lépteinken, én pedig megkezdtem a varázslást. Megpróbáltam eljuttatni a leleplezett bennszülött elméjébe a sugallatot arról, hogy mi nem ellenséges szándékkal érkeztünk, hagyjanak bennünket békében továbbmenni. Bízva a sikerben, éjközépkor átadtuk az őrszolgálatot egy másik csapatnak. Az éjjeli álmunk hajnalban ismét a riadó kürt hangjával ért véget, újabb csapatot támadtak meg a bennszülöttek. Szerencsére most volt túlélő, így kiderült, hogy fúvócsövekkel mérget juttatva a katonák szervezetébe tették ártalmatlanná őket. Mire a túlélővel a helyszínre siettünk, az áldozatok fejei mellett már a ruháik és a fegyvereik is nyomtalanul eltűntek. Reinhart nagyon gondterhelten fogadta az új híreket, megosztva velünk attól való félelmét, hogy a fémet nem ismerő bennszülöttek megismerik a mi fegyvereink adta lehetőségeket.
Táborbontás után az előző napihoz hasonlóan köröztünk a menet körül, de Naszír mellé egy másik dzsadot választottunk, bízva abban, hogy neki nem esik ki a kezéből a fegyver, ha baj van. Bennszülötteknek nem láttuk nyomát, viszont egy rossz mozdulat után Naszírt megmarta egy kígyó. A másik dzsad Naszír kiáltására azonnal hátat fordított és rohant a menethez, míg Tin kiszívta a mérget a kezéből. A nap tovább részében sem unatkoztunk, délután két jaguár lepett meg bennünket. Tinnek és Naszírnak hála, viszonylag gyorsan a földre kerültek. Ám amikor már azt hittük fellélegezhetünk, az egyikük egy villámgyors mozdulattal harapott rá Naszír nyakára. Az életét Tin gyors reagálása mentette meg. Azonnal rávetette magát az állatra és még idejében megszabadította a dzsadot a szorongató fogaktól.
Mivel bennszülötteknek ezen a napon sem láttuk nyomát, este Reinhart összehívta a haditanácsot. Azt az utasítást kaptuk, hogy legalább egyet ejtsünk valahogy foglyul. Elkészítettük a tervet: őrjáratozunk, amint kiszúrjuk őket a sötétben, Elawer beveti illúziómágiáját, ami oly sokszor segített már rajtunk, majd a lemerevedett bennszülötteket megkötözzük és visszavisszük a táborba. Mivel néhány dzsadot is terveztünk magunkkal vinni, a kiválasztottaknak Elawer elmagyarázta és megmutatta, hogyan működik ez a mágia. Így az első éjjeli őrjáratban a mi csapatunk, Naszír és még három dzsad vett részt. Mindenki feszülten figyelt, az első megcsillanó szempárt Naszír vette észre, majd szépen sorban még legalább egy tucatot láttunk. Elawer létrehozta a varázslatot, aminek hatására mindannyian az örvénylő semmiben találtuk magunkat egy talpalatnyi szilárd területen állva. Mivel mi már számtalanszor részesei voltunk ennek az illúziónak egy pillanat alatt kiléptünk belőle, majd a dzsadoknak is segítettünk. A lemerevedett környezetben legalább 20 sötét emberkét fedeztünk fel, akik közül ötöt megkötöztünk és Reinhart elé vittük őket.
A Krad pap miután istene hatalmával bepillantást nyert a foglyok elméjébe, újra összehívta a haditanácsot. Sikerült ugyanis fontos információkat megtudnia. Ezek a helyi emberek törzsekben élnek és állandóan harcolnak egymással. Az egyik ilyen törzs harcosai szereztek tudomást az ittlétünkről és miután kiderült, hogy milyen kincseket találtak nálunk, már az egész törzs a nyomunkban van, több száz ember. Új tervet kellett tehát kieszelni az elriasztásukra. Eszerint a foglyokat megetetjük és reggel útjukra engedjük őket, mi pedig leválunk a menetről, észak felé indulunk és bízunk abban, hogy a bennszülöttek ránk támadnak. Ha sikerül őket legyőzni, akkor a törzs többi része talán megijed és felhagy az üldözésünkkel. Az akcióhoz szerettünk volna magunkkal vinni néhány katonát az emír elit testőrségéből, de végül hosszas egyezkedés után Naszírt és egy Juszuf nevű elitet kaptunk. Viszont Reinhart kérésére Elawer a menettel kellett hogy maradjon. A tanácskozás után a sátrunkban még csiszoltuk a tervet egy kicsit. Eszerint én képviseltem az utolsó védelmi vonalat, amennyiben minden kötél szakad a kiáltásommal elijesztem a bennszülötteket. Azért, hogy a velünk tartó dzsad katonák elméjét ettől megvédjük, Naszírnak és Juszufnak érzelmi befolyásolástól óvó védelmet emeltünk.
Hajnalban pedig a terveknek megfelelően útnak indultunk észak felé. Már jócskán eltávolodtunk a menettől, amikor kiszúrtuk a figyelő tekinteteket. Én azonnal eltűntem a mentális védelem nélküliek elöl, és alig egy perccel később hatalmas fadarab szakadt ránk. A kétméteres, ágas-boga rönk elöl csak Eriknek nem sikerült elugrania, akit földre döntött a fejének csapódó ág. Ezzel szinte egy időben elkezdtek záporozni a mérgezett tüskék a bennszülöttek fúvócsöveiből. Elsőre csak Juszuf ruháin hatolt át a mérgezett hegy, akinek tagjai azonnal görcsbe rándultak. Én rögtön ugrottam Erikhez, Tirion meglendítette pallosát, Naszír ugrott a lezuhant fa ágai közé, Tin pedig megkezdett egy szaltót, hogy leterítse az egyik lövöldözőt. Ám ekkor megindult a mérgezett hegyek második áradata. Tin mozdulata megszakadt, a méregtől bénultan esett össze, Naszír tagjait görcsbe rándította a méreg, Tirion és Juszuf is bénultan rogytak össze. A gyógyital viszont szerencsére visszahozta Eriket az életbe, aki már mászott is ki a fa alól. Eközben a bennszülöttek megkezdték rohamukat ellenünk. Nagy volt a baj, csak Erik volt harcképes állapotban, és még ő is a hatalmas farönkkel küszködött. Azonnal döntenem kellett. Tudtam, hogy a varázslat a dzsadok elméjére is hatni fog, de nem volt más választásom. A varázslat az emberi tudatot támadta meg és fájdalmas kínokat okozott. A mentális sokk hatására az áldozatok egy időre megbénultak. Ezt a kis időt kihasználva Erik és én sorra döftük fegyvereinket a bennszülöttekbe. De túl sokan voltak és hatás rövidebb volt, mint amit az ő mérgeik okoztak. Így még mindig több mint 20 feldühödött bár legyengült bennszülött rohant bunkóikat lóbálva a görcsben vagy bénultságban fekvők felé. Erikkel próbáltuk tartani a rohamot, azokon az órákon át tartó másodperceken át, amíg a méreg hatása elmúlt. De elmúlt, és bár számos kisebb-nagyobb sérülést szenvedett mindenki, sikerült fölül kerekedni rajtuk. Ám alighogy az utolsó bennszülött is holtan esett össze, becsapódtak az első nyílvesszők. Kezdetleges eszközökből származtak, mégis tudtak kárt okozni. A négy íjásznak, azonban esélye sem volt a harc hevében égő csapat ellen. Mikor kiderült, hogy ez nem egy végzetes roham, még mindig az észlelhetetlenségbe burkolózva lopóztam körül, hogy felfedezzem a még bujkáló bennszülötteket. Nem kellett sokáig kutakodnom, már láttam a következő rohamra gyülekezőket. Egyikük kezében a néhány nappal ezelőtt zsákmányolt tőr villogott. Visszatértem a csapathoz és vittem az információt az újabb nagyjából 30 főnyi bennszülött harcosról. Miután megmutattam az irányt, Tirion dühtől lángoló szívvel indult rohamra, a pallos első suhintása a tőrös testét szakította három darabra, de lendülete még kettőt elsodort. Mivel már nem voltak fúvócsöveik és mérgük, alig egy perc leforgása alatt kardélre hánytuk a törzsi harcosokat.
Miután megbizonyosodtunk arról, hogy többen már nincsenek, a csapat megkezdte a holttestek összehordását, én pedig leültem a farönk tövébe meditálni, míg Erik vigyázott rám. Ám alig néhány perccel később a meditációmat Erik rám zuhanó teste szakította félbe. Felpillantva két jaguárt láttam. Az egyik már marcangolta Eriket, a másiknak én próbáltam tőrt döfni a szívébe. Tin reagált elsőként, rávetette magát az Erik fölé tornyosuló nagymacskára. Néhány döfés után sikerült megfutamítani őket. Ekkorra Erik már elég rosszul nézett ki, ráadásul megremegett a föld is, három óriás gorilla rohant felénk. Egy szemvillanással később egy sikoltással menekülésre késztettem őket, majd azonnal összeszedtük magunkat és elindultuk, mert a vadak egyre csak gyűltek a több tucatnyi halott szagára.
Amikor egy jó órányira eltávolodtunk a mészárlás helyszínétől megálltunk és egy hatalmas gyökér tövében letáboroztunk. Mivel mindenki tele volt sérülésekkel, először a súlyos sebeket bekötöztem, majd hosszú órákon át tartó a meditáció és gyógyítás folyamata következett. Mire mindenkit sikerült ellátni, már alig láttam a fáradtságtól. Mielőtt álomtalan álomba zuhantam volna, még üzentem Elawernek, hogy jól vagyunk.
Szerencsére az éjszaka eseménytelenül telt, így reggel útnak indulhattunk kelet felé, hogy a menettel párhuzamosan haladjunk még egy darabig. Alig egy órácska után találtunk egy tisztást a dzsungelben, aminek a közepén egy dagonya volt, förtelmes bűzt árasztva. Alig léptünk a tisztás füvére, amikor a mocsárszerű dagonyából egy hatalmas troll emelkedett ki. Mire elérte teljes nagyságát, már közel három ember magasságú volt. Azonnal bevillant a kép, ennek a kistestvérével is találkoztunk Predocban. Visszaidézve az emlékeket, már kezdtem is bele a varázslatba, tudtam, hogy csak a mágikus tűzzel tudunk olyan sebeket ejteni rajta, amik nem gyógyulnak be szinte azonnal. Tin és Naszír nyílpuskával lőtték a bestia fejét, Erik tőrkardját mártogatta a lénybe, Tirion pedig testét és elméjét összehangolva indított rohamot a troll ellen. A hatalmas csapás hatására a troll fekete vére záporként hullott Tirionra, akit a földre kényszerített a maró folyadék okozta kín. Mindeközben 4 láb magas lángoszlopok gyulladtak a lény talpa alatt és az összehangolt támadásnak hála a bestia összeomlott. Mivel a mágikus energiáim vészesen közelítettek a végük felé és több tartalék sem volt nálam, a tisztáson gyújtottunk tüzet, amin megfőzhettem az italomat. Ezalatt Tin, Tirion és Juszuf átkutatták a troll vackát és egy míves kéklunír hárítótőrrel tértek vissza, amit Erik gondjaira bíztak. Még a felénél sem jártam a kék italom elkészítésének, amikor a háttérben a troll romjaiból újra elkezdett összeállni. Utolsó mágikus energiáimat bevetve két láb maga tűzoszlopokat küldtem rá, amivel sikerült végleg elpusztítani. Tirion megpróbálta megtisztítani páncélját a troll sötét vérétől, ám ez nagy munkának bizonyult, így csak a mellvértet tudta újra használhatóvá tenni.
Mialatt elkészült a főzet, Tinnel megbeszéltük, hogy a dzsadok már túl sokat láttak a képességeimből, alkalmazni Tin képességét, ami kitöröl információkat az elméből. Leültünk tehát megbeszélni velük a helyzetet. Elmagyaráztuk, hogy mennyire fontos titokban tartani a képességeimet és sikerült beláttatni velük, hogy jobb lesz így mindenkinek. Alkut kötöttünk, hogy az emír szolgálatából átállnak hozzánk és cserébe hagyják, hogy kitöröljük az emlékeiket. Juszuf esetében rendben ment minden, semmire nem emlékezett a kínos részletekből. Naszírnál azonban több titok kiderült, tökéletesen beszéli a közös nyelvet és ráadásul az elme hatalmával is bír. Megszületett hát az egyesség, ő megőrzi az én titkomat és cserébe mi is megőrizzük az övét. Miután mindent megbeszéltünk újra útnak indultunk, és napnyugtáig haladtunk kelet felé. Egy alkalmasnak tűnő fa tövében vertünk tábort. Elawer napközben többször érdeklődött, hogy mi van velünk és mikor térünk vissza, de estére ismét annyira kimerültem, hogy csak egy rövid gondolattal adtam a tudtára, hogy még élünk.
Az éjszaka nyugodtan telt, mindaddig, amíg Naszír halálhörgésére nem ébredtünk. Furcsa hüllőszerű lények támadtak ránk. A vállunkig sem értek, mégis majdnem a vesztünket okozták. Elképesztően fürgék voltak, két izmos lábukon olyan hihetetlen gyorsan váltottak irányt és tették mindezt olyan taktikával, hogy az öt bestia majdnem legyőzte hatunkat. Gyakran váltottak egyik ellenfélről a másikra, összezavarva ezzel a védelmünket. Amikor pedig a földre kényszerültek, az izmos farkuk segítségével azonnal talpon voltak. A rövidebb mellső lábaik éles karmokban végződtek, amikkel könnyedén belevájtak a húsba, szájukban pedig egy sor borotvaéles fog várt arra, hogy belemélyedhessen áldozata testébe. Nem voltak különösebben erősek, de ha egyszer valakibe beleharaptak, azt nem eresztették. Mikor sikerült átfordítani a csata állását a javunkra, menekülőre fogták a dolgot. Egyetlen döglött példány maradt. Juszuf újraélesztette a harc hevében széttaposott tüzet, Tin pedig közelebb ment a bestiához, hogy megvizsgálja. Ekkor azonban váratlanul a farkával fellökve magát a levegőbe, az állat állkapcsa a nyakába fúródott. Mindannyian azonnal ugrottunk és levágtuk az aljas hüllőt, de Tin nyakából már ömlött a vér. Hogy sikerüljön megakadályozni időnek előtti halálát, beletöltöttem gyógyitalkészletünk utolsó darabját.
Reggel összeszedtük magunkat is újra elindultunk.
Mivel a nagy mészárlás óta eltelt közel két napban nyomát sem láttuk a bennszülötteknek, úgy döntöttünk, ideje visszatérni a menethez. Tin tapasztalt erdőjáró lévén, mutatta az utat. A megölt bestiát egy letört faágra kötözve vittük magunkkal és napnyugtára baj nélkül elértük a tábort, ahol örömujjongással fogadtak bennünket. Reinhart rögtön elrendelte a haditanácsot, mi pedig elmeséltük az elmúlt három nap eseményeit. Ez idő alatt szerencsére a menet körüli támadások is megszűntek, így ha nem is végleg, de egy időre sikerült megszabadulni a bennszülöttek okozta fenyegetéstől.
Dátum: 2288.07.13.– 2288.08.12.
A sikertelen akció után Tinnel elhívtuk Elawert a Kacsából és Erion egy távoli fogadójában béreltünk szobát. Elawer sokat érdeklődött a küldetésünk iránt, de meggyőztük, jobb ha nem tud semmit. Megkértük viszont, hogy nézzen meg néhány tárgyat, amit magunkkal hoztunk. Elsőként a két mágikus abbit dobótőr került elő. Elawer könnyedén megállapította, hogy a mestermágiával készült fegyvereknek különleges tulajdonsága van. Amikor kiderült, hogy a dobótőrök tulajdonosuk vérét felismerve visszatérnek annak kezébe, rögtön éreztem, hogy ez még kellemetlen meglepetéseket okozhat nekünk. Harzel vérét ismerik a tőrök, így félő volt, hogy Jasarik ez alapján esetleg ránk talál. Megkértem Tint, hogy még napnyugta előtt szabaduljon meg a fegyverektől, vagy legalább rejtse el őket egy időre olyan helyen, ahonnan nem lehet eljutni hozzánk. A harmadik fegyverről, a drágaköves tőrről is gyorsan kiderült, hogy nem stimmel valami. Fekete mágiát használ, a megsebzett ellenfél életerejének egy részét használójába áramoltatja. Megegyeztünk, hogy ennek a fegyvernek Darton oltárán kell végeznie, pusztulnia kell. Utolsóként mutattuk meg Elawernek a fura kavicsot. Semmilyen mágiát nem érzékelt rajta, mégis tudtuk, nem lehet egyszerű kődarab. A szabálytalan kavics tele volt szabályos bemélyedésekkel. Hosszú tanakodás után megkértem Elawert, vizsgálja meg a kő történetét két időpontban. Ám ekkor bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam. Elawer azonnal elvesztette az eszméletét, orrán-száján dőlt a vér, teste rázkódott. Megint belefutottunk abba a hibába, amit egyszer már megtapasztaltunk.
Megpróbálva kizárni elmémből a haldokló Elawer képét, azonnal meditációba merültem és üzentem Ardonak, hogy baj van. Óráknak tűnő percekkel később jött az üzenet: maradjunk, ahol vagyunk. Nem sokkal később már Akir és Lium állt az ajtóban, tekintetük szikrákat lövellve felénk. Akir megvizsgálta Elawert, lecsillapította rohamát, majd azonnal visszaindultunk a Kacsába, ahol a Falka vezetője már várt bennünket. Ardo végtelen higgadtsága csak fokozta az érzést, óriási hibát követtünk el. A tudta nélkül hoztunk a Kacsába a célpont mágikus tárgyait, veszélybe sodorva ezzel a Falkát és saját magunkat. Ardo az összes „zsákmányt” és Elawer életét is Akir gondjaira bízta, majd közölte, mélységesen csalódott bennünk.
Másnap kiderült, hogy Elawer fizikai állapota stabilizálódott, de akkora sokk érte az elméjét, hogy kizárta a külvilágot, nem tudni valaha visszatér-e még közénk. A kavics, aminek a múltjába tekintett egy másik síkról származik. Délelőtt Tin elhagyta a Kacsát, sétálni indult, én pedig egy kupa bor és egy jó adag toroni pálinka segítségével próbáltam elszámolni lelkiismeretemmel, természetesen sikertelenül. Egész nap senkivel nem beszéltem, csak akkor álltam fel az asztaltól, ha megláttam Akirt. Csak annyit tudott mondani, hogy Elawer állapota változatlan. Estére Tin visszatért és próbált jobb kedvre deríteni. Míg iszogattunk, láttuk a tanács tagjait sorjázni a tanácsterem felé. A rengeteg elfogyasztott szesz ellenére is észrevettem, Kargil is jelen van.
Nem sokkal később meghallottuk az abbit láb kopogását és a tanács Ardo vezetésével felsorakozott a karzaton. Ardo bejelentette, a tanács tagjainak száma 8 főre bővült Mirassal. A bejelentést mindenki ujjongással fogadta, az érkező Miras elveszett a gratulálók gyűrűjében, talán én voltam az egyetlen, aki nem próbált odafurakodni hozzá egy kézfogásra. Még Tin is felpattant és kicsivel később Mirassal együtt tért vissza az asztalunkhoz. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tanács újdonsült tagja az eddig takargatott tetoválását büszkén felfedve hordja. Miután én is kipréseltem magamból a szót, gratulálok, Miras előhúzta övéből a drágaköves tőrt, és azt mondta, Ardo szerint ezt nektek kell megköszönnöm. Miután elment, a hányingertől küszködve feltámolyogtam a szobámba és Tin lelkére kötöttem, ha Elawer felébred, azonnal keltsen fel. De amikor másnap délelőtt felébresztett, még mindig nem volt változás az állapotában. A fejfájástól küszködve lebotorkáltam és jó erős dzsad kávéval próbáltam magamhoz térni. Amint megláttam Akirt, azonnal kérdőre vontam, de még mindig semmi. Tin még délelőtt elhagyta a Kacsát, mondván van egy kis dolga, de ne aggódjak, mire visszatér, már biztosan minden rendben lesz.
A koradélután ismét a Falka vezetőjének szobájában talált. Ardo megkérdezte mi nyomja a lelkem, természetesen az Elawerrel történteken kívül. Nem voltam abban az állapotban, hogy belemenjek Ardo játszmáiba, ezért csak annyit mondtam, ha tudja, hogy nyomja még más is a lelkem, akkor azt is pontosan tudja, hogy mi az. Néhány percet beszélgettünk arról, hogy miért így intézte a legutóbbi küldetésünket és ismét elmondta mennyire csalódott bennem. Tudtam, hogy elástam magam nála, talán sohasem lehetek a Falka tagja emiatt…
Tin estére sem tért vissza a Kacsába, így üzenetet küldtem neki, hogy merre jár és rendben van-e minden. Mivel reggelig sem kaptam választ már elkezdhettem aggódni érte is. Semmi másból nem állt a napom, mint Elawer hogyléte felől érdeklődtem és üzenetek tucatját küldtem Tinnek. Másnap reggelre már nem bírtam tovább, cselekednem kellett. Megkerestem Doctorét és elmondtam neki, Tin elment a városba, hosszú ideje nem tért vissza és nem válaszol az üzeneteimre. A segítségét kértem, hogy bejuthassak Tin szobájába és találjak valami személyes tárgyat, ami alapján megtalálhatom. Doctore boldogan segített, Tin ajtaja előtt állva lendületet vett és nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót. Miután magamhoz vettem Tin sokat használt köpenyét és megkértem Romalt, hogy intézkedjen az ajtóval kapcsolatban, kocsiba szálltam és elhajtattam egy közeli fogadóba, ahol szobát béreltem. Mivel nem mertem a Kacsában varázsolni, így ebben a szobában végeztem el a mágikus rituálét, amiből kiderült, Tin még él és nincs is olyan messze. Azonnal visszatértem a Kacsába, szereztem egy Erion térképet és némi segítséggel meg is találtam a helyet. Újra kocsit fogtam és elmentem oda, ahol Tin elvileg tartózkodott. Mikor megérkeztem a térre, üzenetet küldtem neki, hogy itt vagyok. Néhány perccel később már kiabáltam az arcába, hogy nem teheti ezt velem, nem elég, hogy Elawerért aggódom, még ő is nyom nélkül eltűnik két napra. Miután visszatuszkolt a kocsiba és újra a Kacsában voltunk, már jöttek is a rossz hírek.
Akir bevallotta, hogy most már ő is aggódik, nem tud mit kezdeni Elawerrel, ez már meghaladja a képességeit. Megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, kitől lehetne segítséget kérni. Azt mondta, hogy egy boszorkány képes lenne őt visszahozni. Mivel az én hatalmam nem elég, ezért természetesen Norát ajánlotta. Mivel ezt mindenképp szerettem volna elkerülni, felvetettem, hogy esetleg egy Noir pap segíthetne a helyzeten. Nem sokkal később már egy bűnbarlangban voltunk, ahol a Doctore által kerített Noir pap visszahozta Elawert közénk. Kicsit kótyagos volt, nem emlékezett az elmúlt napokra, de visszatért. Óriási kő esett le a szívemről, egész éjjel az ágya mellett virrasztottam és másnap reggelre már újra a régi a volt.
De a rossz hírek sora itt még nem ért véget. Délelőtt Ardo hivatott mindannyiunkat. Elmondta, hogy döntésre jutott Norian ügyével kapcsolatban és bár a tanácsban Mirason kívül senki nem támogatja az ötletet, ő mégis véghezviszi, amit kitalált. Eszerint két szálon indítja el az eseményeket. Egyrészt felveszi a kapcsolatot a godorai mágusokkal és eléjük tárja a nyomozás eredményét, a bizonyítékokat és a következtetéseket egyaránt, másrészt ezzel egy időben a megfelelő helyeken kiszivárogatja, nyilvánosságra hozza a történteket. A terv sikere azonban kétséges. Onnantól, hogy Ardot és az egész Falkát levadásszák, odáig, hogy Norian neve tisztázódik és a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket bármi megtörténhet. Egy dolog azonban biztos: Elawerre és ezzel együtt az egész csapatra vadászni fognak. Ebből kifolyólag Ardo megkért bennünket, hogy hagyjuk el Eriont és lehetőleg olyan helyre menjünk, ahol nincsenek kapcsolataink, nem ismerünk senkit. Fel is ajánlott egy lehetőséget: részt vehetünk Kargil egy tanítványának, Reinhartnak az expedíciójában. Elawer azonnal tudta, hogy ez veszélyes vállalkozást sejtet, Reinhart ugyanis legendás hírű Krad pap, aki Ynev legveszélyesebb helyeit kutatja fel a tudásért.
A mostani útja a Déli-határhegységtől északra fekvő dzsungelbe vezet, ahol egy káoszkori emberi menedék nyomát kutatja. A hely rendkívül veszélyes, civilizált embereknek nyoma sincs a környéken, hatodkori védművekre és egyéb meglepetésekre számíthatunk, maga a dzsungel megközelíthetetlen, csak mágikus úton lehet eljutni oda. A küldetést az egyház nem támogatja, így a költségeket egy tehetős, Erioniban élő dzsad emír állja, aki szintén részt vesz az expedícióban 5 fős személyes testőrségével, 51 dzsad katonával és egy mágiahasználóval. A talált történelmi jelentőségű leletekre természetesen Reinhart és Krad egyháza tart igényt, az egyéb kincsek pedig 3 felé osztódnak Reinhart, az emír és köztünk (bár a mi részünk egy jelentős hányada a Falkát illeti, mivel az ő közvetítésükkel vehetünk részt a küldetésen). Egy napot kaptunk, a döntésre. Tudtuk, hogy Erionban nincs maradásunk, ha Ardo azt mondja, hogy mennünk kell, akkor mennünk kell. Biztosak voltunk abban is, hogy az én képességeimet amennyire lehet titkolni kell ha Reinhart útját választjuk, hiszen Krad felkentjei nem lelkesednek a boszorkányokért. Valószínűnek tűnt, hogy ha ki is derül, nem végez ki azonnal, de a visszatérés után ez komoly gondokat okozhat. Tudtuk azt is, hogy a 20 évvel ezelőtti rémtett bűnösei rendelkeznek olyan kapcsolatokkal, hogy bárhol a világon megtalálnak. Mindent mérlegelve gyorsan megszületett a döntés, a „legbiztonságosabb” választás, ha elvonulunk a világ szeme elől. És mivel Reinhart még egyetlen küldetésről sem tért vissza üres kézzel, ha ezt túléljük, akkor olyan kalandokról mesélhetünk, amiről sok kalandozó csak álmodhat.
2288. Uwel első havának 5. napján este Ardo ellátott bennünket néhány tanáccsal, búcsút vett tőlünk és Akirral együtt léptünk a Pyarron és a városállamok határába vezető térkapuba. A túloldalon a dzsadokra annyira jellemző színpompás sátortábor fogadott bennünket. Azonnal célba is vettük a legnagyobbat és legdíszesebbet, ahol Reinhart egy asztalnál ült számtalan papír fölé görnyedve, El-Jaszef Habír pedig néhány huri társaságában fekve fogadott bennünket. Reinhart egy gyors bemutatkozás után azonnal elvonult Akirral, hogy megbeszéljék a több ezer mérföldre lévő dzsungelbe vezető térkapu pontos helyét. Az emír is bemutatkozott és intézkedett, hogy elfoglalhassunk sátrunkat. A tábori ágyakkal felszerelt sátorban gyorsan nyugovóra tértünk, majd napfelkelte előtt egy borzalmas felvonulási kürt hangjára ébredtünk és csak remélhettük, ez a kürt nem éli túl az utazást a térkapun át. Percekkel később az összes dzsad összegyűlt és közös imát mondtak Galradzsának a vállalkozás sikeréért. Reinhart ezzel egy időben felkeresett bennünket a sátrunkban és elnézést kért, hogy előző este nem tudott velünk foglalkozni. A Krad pap magas szikár alakja, az enyhén őszesbe forduló haja megnyerő külsőt kölcsönzött neki. Nyakában ott lógott az aranykör, kezében pedig egy embermagas bot, melynek tetejébe, mintha egy második szent szimbólum lett volna foglalva. Miután túlestünk az ilyenkor szokásos udvariassági formulákon a Krad pap tisztázta a feladatainkat. Eszerint neki tartozunk engedelmességgel, a feladatunk pedig minden olyan probléma megoldása, amire a dzsadok nem képesek. Miután a legfontosabbakat megbeszéltük együtt imádkoztunk Kradhoz és a pyarr istenekhez, hogy segítsenek utunkon.
Mire a nap első sugarai fényárba borították a vidéket, a térkapu és a nagy csapat készen állt az indulásra. Több mint egy órán át tartott mire a közel 70 ember és a 30 öszvér az ellátmánnyal együtt átkelt a kapun. Látszott, a dzsadok nincsenek hozzászokva a mágikus utazáshoz, a legtöbbjük kétrét görnyedve küzdött a rosszullét ellen. Miután a térkapu bezárult a dzsadok hozzákezdtek a tábor kialakításához, Reinhart azonban úgy ítélte meg, hogy ez nem a megfelelő hely, így útnak indultunk.
Az emír testőrségéből hárman mindig uruk mellett tartózkodtak, a másik kettő pedig osztotta a parancsokat, szervezte a menetet. A sűrű erdő miatt nagyon lassan haladtunk előre, így bőven jutott idő a nézelődésre. A mélyzöld színű erdő, olyan növényekkel volt teli, amiket korábban még sosem láttunk. A megérkezésünk okozta sokk miatt csak órákkal később éledt fel a dzsungel, csiripeltek a madarak, kisebb-nagyobb állatok suhantak a földön és a fákon. Azzal próbáltam múlatni az időt napközben, hogy megfigyeljem, milyen növényeket szeretnek az állatok, és miket kerülnek el nagy ívben. Napközben az is kiderült, hogy az emíren és személyes testőrségén kívül szinte senki nem beszéli a közös nyelvet, így Elawernek és Tinnek kellett fordítania, ha kommunikálni akartunk a dzsadokkal. Amíg haladtunk előre, Reinhart folyamatosan koncentrált, szent szimbóluma szinte szünet nélkül világított. Még több óra volt hátra napnyugtáig, amikor a Krad pap megállította a menetet és parancsot adott a táborverésre. Eddigre már volt néhány sérült a dzsad katonák között. Kissé kegyetlen módon Reinhart hagyta hatni a kígyó és skorpió mérgeket, látni akarta a hatásukat és csak ezután foglalkozott a gyógyításukkal. A sátrak felállításával egy időben Reinhart kétfős csapatokban 16 katonát küldött, hogy távolodjanak el a tábortól 25 lábra és alakítsanak ki egy kört, ahol majd az éjjeli őrjárat közlekedhet. Miután a sátrak felálltak és a kiküldött katonák is visszatértek, Reinhart újabb felderítő csapatokat indított útnak. Hat négyfős fegyveres csapat kapta azt a feladatot, hogy távolodjanak el félórányira a tábortól, majd térjenek vissza és számoljanak be mindarról, amit láttak, tapasztaltak. Az első visszaérkező katona egyedül volt és a ruháját rengeteg vér borította. Elmondta, hogy két nagymacska támadt rájuk, az egyiket sikerült megölni, a másik elmenekült, de sajnos három társa odaveszett.
Ezután egy másik csapat holtra vált arccal rohant a tábor közepe felé és óriási majmokról számoltak be, amik elől épphogy el tudtak menekülni. A többi négy felderítő alakulat eseménytelen útról érkezett vissza, így 4 katona kíséretében, a nagymacska támadást túlélő dzsad, Naszír vezetésével elindultunk, hogy megvizsgáljuk a helyszínt és visszahozzuk a halottakat. Amikor odaértünk, egy összeszabdalt jaguárt találtunk, amit Tin azonnal elkezdett vizsgálni. Én eközben a katonák testét vizsgáltam át, felmérve, hogy milyen sérüléseket okoznak a bestiák karmai és fogai. Tin utasította Naszírt, hogy mesélje el a rajtaütés menetét. Bár a dzsad nyelvet nem értem, mégis sikerült kiszúrnom, hogy Naszír nem mond igazat. A táborba visszatérve a saját sátrunkban vizsgáltam meg a dzsadot, és közben Tin segítségével a tudtára adtam, hogy pontosan tudjuk, hazudott, de az ismeretlen dzsungelben nem engedhetjük meg a titkolózást, mert az információk a túlélésünk kulcsát jelenthetik. Ekkor bevallotta, hogy a harmadik dzsad még élt, amikor elmenekült és ezt nem meri bevallani az emírnek és bennünket is kért, őrizzük meg a titkát.
Amint leszállt a sötétség, Reinhart kivezényelte az éjszakai őrséget, kétfős csapatokban fáklyával járőröztek a tábor körül kialakított ösvényen. Akire nem jutott őrség aznap éjjel, korán nyugovóra tért, hogy kipihenhesse az első nap fáradalmait. Mi is visszavonultunk sátrunkba, de a dzsungel idegen hangjai miatt csak nagy sokára jött álom a szemünkre. Hajnalban pedig a riadó kürtjére ébredtünk. Mire a ruháinkat és fegyvereinket magunkhoz véve kiléptünk a sátorból, már nagy volt a riadalom. Az egyik járőröző páros megtalálta két társuk lefejezett holttestét. Azonnal odasiettünk és megvizsgáltuk a halottakat. Azon kívül, hogy a fejüket valami életlen szerszámmal vágták le, más külsérelmi nyomot nem találtunk. A fegyvereik a tokjukban hevertek, így biztos volt, olyan gyorsan lepték meg őket, hogy reagálni sem volt idejük. Aggasztó volt, hogy vajon mivel ártalmatlanították a két katonát, hisz a fejük levágása ilyen eszközökkel jó időbe telhetett. Reinhart biztosra vette, hogy a helyi bennszülöttek műve lehetett. Tudtuk, hogy számíthatunk itt emberekre és a hajnal eseményei biztossá tették, hogy valamilyen módon fel kell vennünk velük a kapcsolatot és meggyőzni őket arról, hogy nem ellenséges szándékkal jöttünk.
Táborbontás után Elawer a menet elején haladt Reinharttal, míg Tirion Erikkel, én pedig Tinnel 2-2 dzsad katona kíséretében nagyobb félköröket írtunk le a menet mellett és próbáltunk a nyomára bukkanni a bennszülötteknek. Naszír és a másik dzsad katona azt a feladatot kapta tőlünk, hogy bármi van, az én életemet védjék, ha pedig a helyzet megkívánja, egyikük rohanjon vissza a többiekhez és hozzon segítséget. A dzsad haladt elöl, handzsárjával nyitva utat a sűrűbben benőtt részeken. Középen én mentem, mögöttem Tin és Naszír. A nap már jócskán túl járt a delelőjén, amikor egyszer csak finoman megremegett a föld a talpunk alatt. Pár pillanattal később pedig ágrecsegésektől kísérve megjelent előttünk egy óriás gorilla. Egy szívdobbanásnyi időre mindannyian lemerevedtünk, majd a dzsad handzsárját elhajítva hanyatt homlok elmenekült. Ekkor több dolog történt egyszerre. A gorilla meglendítte felém hatalmas mancsát, Tin pedig macskaügyességgel lökött félre engem és állt az állat elé. Amíg Tin és Naszír megpróbáltak talpon maradni az óriási majommal szemben, én belekezdtem a megfelelő igék mormolásába. Hosszú másodpercekkel később a varázs létrejött, az utolsó ige kimondása után a gorilla menekülőre fogta a dolgot. Csak később döbbentünk rá, hogy mi nem először láttunk ilyen állatot. Predocban, Derval várában egy hasonló bestia vágta falhoz Tint. Azt is megállapítottuk, hogy Rizad Saras gorillája kisebb és kevésbé izmos volt az itt látott példánynál. Bízva abban, hogy Naszír nem vette észre a varázslást, visszatértünk a menethez, majd két másik dzsaddal együtt újra róttuk a köröket, amíg a csapat meg nem állt és neki nem kezdett a táborverésnek.
A bennszülötteknek nyomát sem láttuk aznap. Amikor a vezéri sátor elkészült, Reinhart hívatott és vont kérdőre bennünket. Amint ahhoz a részhez értünk, hogy a gorilla valami miatt elmenekült, szent szimbóluma pirosan kezdett világítani. Tudtuk, hogy rájött a hazugságra. Módosítottuk az elmondást kínosan ügyelve arra, hogy bizonyos szavakat ne használjunk. Szerencsémre Reinhart egyelőre megelégedett annyival, hogy az állat elméjét utasítottuk a menekülésre.
Az este további része eseménytelenül telt, miután elkészültek a sátrak és mindenki megvacsorázott, elindult az éjjeli őrség, immár 4 fővel csapatonként. Az egyik őrséget Tin, Elawer, Erik és Tirion alkották, én pedig az észlelhetetlenség leplében tartottam velük. Mikor hozzászokott a szemünk és fülünk az éjszakai dzsungelhez, Tin egy lapulevél alatt kiszúrt egy a fáklyafényben megcsillanó emberi szempárt. Lassítottunk a lépteinken, én pedig megkezdtem a varázslást. Megpróbáltam eljuttatni a leleplezett bennszülött elméjébe a sugallatot arról, hogy mi nem ellenséges szándékkal érkeztünk, hagyjanak bennünket békében továbbmenni. Bízva a sikerben, éjközépkor átadtuk az őrszolgálatot egy másik csapatnak. Az éjjeli álmunk hajnalban ismét a riadó kürt hangjával ért véget, újabb csapatot támadtak meg a bennszülöttek. Szerencsére most volt túlélő, így kiderült, hogy fúvócsövekkel mérget juttatva a katonák szervezetébe tették ártalmatlanná őket. Mire a túlélővel a helyszínre siettünk, az áldozatok fejei mellett már a ruháik és a fegyvereik is nyomtalanul eltűntek. Reinhart nagyon gondterhelten fogadta az új híreket, megosztva velünk attól való félelmét, hogy a fémet nem ismerő bennszülöttek megismerik a mi fegyvereink adta lehetőségeket.
Táborbontás után az előző napihoz hasonlóan köröztünk a menet körül, de Naszír mellé egy másik dzsadot választottunk, bízva abban, hogy neki nem esik ki a kezéből a fegyver, ha baj van. Bennszülötteknek nem láttuk nyomát, viszont egy rossz mozdulat után Naszírt megmarta egy kígyó. A másik dzsad Naszír kiáltására azonnal hátat fordított és rohant a menethez, míg Tin kiszívta a mérget a kezéből. A nap tovább részében sem unatkoztunk, délután két jaguár lepett meg bennünket. Tinnek és Naszírnak hála, viszonylag gyorsan a földre kerültek. Ám amikor már azt hittük fellélegezhetünk, az egyikük egy villámgyors mozdulattal harapott rá Naszír nyakára. Az életét Tin gyors reagálása mentette meg. Azonnal rávetette magát az állatra és még idejében megszabadította a dzsadot a szorongató fogaktól.
Mivel bennszülötteknek ezen a napon sem láttuk nyomát, este Reinhart összehívta a haditanácsot. Azt az utasítást kaptuk, hogy legalább egyet ejtsünk valahogy foglyul. Elkészítettük a tervet: őrjáratozunk, amint kiszúrjuk őket a sötétben, Elawer beveti illúziómágiáját, ami oly sokszor segített már rajtunk, majd a lemerevedett bennszülötteket megkötözzük és visszavisszük a táborba. Mivel néhány dzsadot is terveztünk magunkkal vinni, a kiválasztottaknak Elawer elmagyarázta és megmutatta, hogyan működik ez a mágia. Így az első éjjeli őrjáratban a mi csapatunk, Naszír és még három dzsad vett részt. Mindenki feszülten figyelt, az első megcsillanó szempárt Naszír vette észre, majd szépen sorban még legalább egy tucatot láttunk. Elawer létrehozta a varázslatot, aminek hatására mindannyian az örvénylő semmiben találtuk magunkat egy talpalatnyi szilárd területen állva. Mivel mi már számtalanszor részesei voltunk ennek az illúziónak egy pillanat alatt kiléptünk belőle, majd a dzsadoknak is segítettünk. A lemerevedett környezetben legalább 20 sötét emberkét fedeztünk fel, akik közül ötöt megkötöztünk és Reinhart elé vittük őket.
A Krad pap miután istene hatalmával bepillantást nyert a foglyok elméjébe, újra összehívta a haditanácsot. Sikerült ugyanis fontos információkat megtudnia. Ezek a helyi emberek törzsekben élnek és állandóan harcolnak egymással. Az egyik ilyen törzs harcosai szereztek tudomást az ittlétünkről és miután kiderült, hogy milyen kincseket találtak nálunk, már az egész törzs a nyomunkban van, több száz ember. Új tervet kellett tehát kieszelni az elriasztásukra. Eszerint a foglyokat megetetjük és reggel útjukra engedjük őket, mi pedig leválunk a menetről, észak felé indulunk és bízunk abban, hogy a bennszülöttek ránk támadnak. Ha sikerül őket legyőzni, akkor a törzs többi része talán megijed és felhagy az üldözésünkkel. Az akcióhoz szerettünk volna magunkkal vinni néhány katonát az emír elit testőrségéből, de végül hosszas egyezkedés után Naszírt és egy Juszuf nevű elitet kaptunk. Viszont Reinhart kérésére Elawer a menettel kellett hogy maradjon. A tanácskozás után a sátrunkban még csiszoltuk a tervet egy kicsit. Eszerint én képviseltem az utolsó védelmi vonalat, amennyiben minden kötél szakad a kiáltásommal elijesztem a bennszülötteket. Azért, hogy a velünk tartó dzsad katonák elméjét ettől megvédjük, Naszírnak és Juszufnak érzelmi befolyásolástól óvó védelmet emeltünk.
Hajnalban pedig a terveknek megfelelően útnak indultunk észak felé. Már jócskán eltávolodtunk a menettől, amikor kiszúrtuk a figyelő tekinteteket. Én azonnal eltűntem a mentális védelem nélküliek elöl, és alig egy perccel később hatalmas fadarab szakadt ránk. A kétméteres, ágas-boga rönk elöl csak Eriknek nem sikerült elugrania, akit földre döntött a fejének csapódó ág. Ezzel szinte egy időben elkezdtek záporozni a mérgezett tüskék a bennszülöttek fúvócsöveiből. Elsőre csak Juszuf ruháin hatolt át a mérgezett hegy, akinek tagjai azonnal görcsbe rándultak. Én rögtön ugrottam Erikhez, Tirion meglendítette pallosát, Naszír ugrott a lezuhant fa ágai közé, Tin pedig megkezdett egy szaltót, hogy leterítse az egyik lövöldözőt. Ám ekkor megindult a mérgezett hegyek második áradata. Tin mozdulata megszakadt, a méregtől bénultan esett össze, Naszír tagjait görcsbe rándította a méreg, Tirion és Juszuf is bénultan rogytak össze. A gyógyital viszont szerencsére visszahozta Eriket az életbe, aki már mászott is ki a fa alól. Eközben a bennszülöttek megkezdték rohamukat ellenünk. Nagy volt a baj, csak Erik volt harcképes állapotban, és még ő is a hatalmas farönkkel küszködött. Azonnal döntenem kellett. Tudtam, hogy a varázslat a dzsadok elméjére is hatni fog, de nem volt más választásom. A varázslat az emberi tudatot támadta meg és fájdalmas kínokat okozott. A mentális sokk hatására az áldozatok egy időre megbénultak. Ezt a kis időt kihasználva Erik és én sorra döftük fegyvereinket a bennszülöttekbe. De túl sokan voltak és hatás rövidebb volt, mint amit az ő mérgeik okoztak. Így még mindig több mint 20 feldühödött bár legyengült bennszülött rohant bunkóikat lóbálva a görcsben vagy bénultságban fekvők felé. Erikkel próbáltuk tartani a rohamot, azokon az órákon át tartó másodperceken át, amíg a méreg hatása elmúlt. De elmúlt, és bár számos kisebb-nagyobb sérülést szenvedett mindenki, sikerült fölül kerekedni rajtuk. Ám alighogy az utolsó bennszülött is holtan esett össze, becsapódtak az első nyílvesszők. Kezdetleges eszközökből származtak, mégis tudtak kárt okozni. A négy íjásznak, azonban esélye sem volt a harc hevében égő csapat ellen. Mikor kiderült, hogy ez nem egy végzetes roham, még mindig az észlelhetetlenségbe burkolózva lopóztam körül, hogy felfedezzem a még bujkáló bennszülötteket. Nem kellett sokáig kutakodnom, már láttam a következő rohamra gyülekezőket. Egyikük kezében a néhány nappal ezelőtt zsákmányolt tőr villogott. Visszatértem a csapathoz és vittem az információt az újabb nagyjából 30 főnyi bennszülött harcosról. Miután megmutattam az irányt, Tirion dühtől lángoló szívvel indult rohamra, a pallos első suhintása a tőrös testét szakította három darabra, de lendülete még kettőt elsodort. Mivel már nem voltak fúvócsöveik és mérgük, alig egy perc leforgása alatt kardélre hánytuk a törzsi harcosokat.
Miután megbizonyosodtunk arról, hogy többen már nincsenek, a csapat megkezdte a holttestek összehordását, én pedig leültem a farönk tövébe meditálni, míg Erik vigyázott rám. Ám alig néhány perccel később a meditációmat Erik rám zuhanó teste szakította félbe. Felpillantva két jaguárt láttam. Az egyik már marcangolta Eriket, a másiknak én próbáltam tőrt döfni a szívébe. Tin reagált elsőként, rávetette magát az Erik fölé tornyosuló nagymacskára. Néhány döfés után sikerült megfutamítani őket. Ekkorra Erik már elég rosszul nézett ki, ráadásul megremegett a föld is, három óriás gorilla rohant felénk. Egy szemvillanással később egy sikoltással menekülésre késztettem őket, majd azonnal összeszedtük magunkat és elindultuk, mert a vadak egyre csak gyűltek a több tucatnyi halott szagára.
Amikor egy jó órányira eltávolodtunk a mészárlás helyszínétől megálltunk és egy hatalmas gyökér tövében letáboroztunk. Mivel mindenki tele volt sérülésekkel, először a súlyos sebeket bekötöztem, majd hosszú órákon át tartó a meditáció és gyógyítás folyamata következett. Mire mindenkit sikerült ellátni, már alig láttam a fáradtságtól. Mielőtt álomtalan álomba zuhantam volna, még üzentem Elawernek, hogy jól vagyunk.
Szerencsére az éjszaka eseménytelenül telt, így reggel útnak indulhattunk kelet felé, hogy a menettel párhuzamosan haladjunk még egy darabig. Alig egy órácska után találtunk egy tisztást a dzsungelben, aminek a közepén egy dagonya volt, förtelmes bűzt árasztva. Alig léptünk a tisztás füvére, amikor a mocsárszerű dagonyából egy hatalmas troll emelkedett ki. Mire elérte teljes nagyságát, már közel három ember magasságú volt. Azonnal bevillant a kép, ennek a kistestvérével is találkoztunk Predocban. Visszaidézve az emlékeket, már kezdtem is bele a varázslatba, tudtam, hogy csak a mágikus tűzzel tudunk olyan sebeket ejteni rajta, amik nem gyógyulnak be szinte azonnal. Tin és Naszír nyílpuskával lőtték a bestia fejét, Erik tőrkardját mártogatta a lénybe, Tirion pedig testét és elméjét összehangolva indított rohamot a troll ellen. A hatalmas csapás hatására a troll fekete vére záporként hullott Tirionra, akit a földre kényszerített a maró folyadék okozta kín. Mindeközben 4 láb magas lángoszlopok gyulladtak a lény talpa alatt és az összehangolt támadásnak hála a bestia összeomlott. Mivel a mágikus energiáim vészesen közelítettek a végük felé és több tartalék sem volt nálam, a tisztáson gyújtottunk tüzet, amin megfőzhettem az italomat. Ezalatt Tin, Tirion és Juszuf átkutatták a troll vackát és egy míves kéklunír hárítótőrrel tértek vissza, amit Erik gondjaira bíztak. Még a felénél sem jártam a kék italom elkészítésének, amikor a háttérben a troll romjaiból újra elkezdett összeállni. Utolsó mágikus energiáimat bevetve két láb maga tűzoszlopokat küldtem rá, amivel sikerült végleg elpusztítani. Tirion megpróbálta megtisztítani páncélját a troll sötét vérétől, ám ez nagy munkának bizonyult, így csak a mellvértet tudta újra használhatóvá tenni.
Mialatt elkészült a főzet, Tinnel megbeszéltük, hogy a dzsadok már túl sokat láttak a képességeimből, alkalmazni Tin képességét, ami kitöröl információkat az elméből. Leültünk tehát megbeszélni velük a helyzetet. Elmagyaráztuk, hogy mennyire fontos titokban tartani a képességeimet és sikerült beláttatni velük, hogy jobb lesz így mindenkinek. Alkut kötöttünk, hogy az emír szolgálatából átállnak hozzánk és cserébe hagyják, hogy kitöröljük az emlékeiket. Juszuf esetében rendben ment minden, semmire nem emlékezett a kínos részletekből. Naszírnál azonban több titok kiderült, tökéletesen beszéli a közös nyelvet és ráadásul az elme hatalmával is bír. Megszületett hát az egyesség, ő megőrzi az én titkomat és cserébe mi is megőrizzük az övét. Miután mindent megbeszéltünk újra útnak indultunk, és napnyugtáig haladtunk kelet felé. Egy alkalmasnak tűnő fa tövében vertünk tábort. Elawer napközben többször érdeklődött, hogy mi van velünk és mikor térünk vissza, de estére ismét annyira kimerültem, hogy csak egy rövid gondolattal adtam a tudtára, hogy még élünk.
Az éjszaka nyugodtan telt, mindaddig, amíg Naszír halálhörgésére nem ébredtünk. Furcsa hüllőszerű lények támadtak ránk. A vállunkig sem értek, mégis majdnem a vesztünket okozták. Elképesztően fürgék voltak, két izmos lábukon olyan hihetetlen gyorsan váltottak irányt és tették mindezt olyan taktikával, hogy az öt bestia majdnem legyőzte hatunkat. Gyakran váltottak egyik ellenfélről a másikra, összezavarva ezzel a védelmünket. Amikor pedig a földre kényszerültek, az izmos farkuk segítségével azonnal talpon voltak. A rövidebb mellső lábaik éles karmokban végződtek, amikkel könnyedén belevájtak a húsba, szájukban pedig egy sor borotvaéles fog várt arra, hogy belemélyedhessen áldozata testébe. Nem voltak különösebben erősek, de ha egyszer valakibe beleharaptak, azt nem eresztették. Mikor sikerült átfordítani a csata állását a javunkra, menekülőre fogták a dolgot. Egyetlen döglött példány maradt. Juszuf újraélesztette a harc hevében széttaposott tüzet, Tin pedig közelebb ment a bestiához, hogy megvizsgálja. Ekkor azonban váratlanul a farkával fellökve magát a levegőbe, az állat állkapcsa a nyakába fúródott. Mindannyian azonnal ugrottunk és levágtuk az aljas hüllőt, de Tin nyakából már ömlött a vér. Hogy sikerüljön megakadályozni időnek előtti halálát, beletöltöttem gyógyitalkészletünk utolsó darabját.
Reggel összeszedtük magunkat is újra elindultunk.
Mivel a nagy mészárlás óta eltelt közel két napban nyomát sem láttuk a bennszülötteknek, úgy döntöttünk, ideje visszatérni a menethez. Tin tapasztalt erdőjáró lévén, mutatta az utat. A megölt bestiát egy letört faágra kötözve vittük magunkkal és napnyugtára baj nélkül elértük a tábort, ahol örömujjongással fogadtak bennünket. Reinhart rögtön elrendelte a haditanácsot, mi pedig elmeséltük az elmúlt három nap eseményeit. Ez idő alatt szerencsére a menet körüli támadások is megszűntek, így ha nem is végleg, de egy időre sikerült megszabadulni a bennszülöttek okozta fenyegetéstől.
*Seyana*
