Hazafelé

Helyszín: Beriquel, Nyugati óceán, Tarin
Dátum: 2296.04.02– 2297.08.01.

Teljes Dérvár felbolydult, amikor az Északi utazó felbukkant a távolban. Én magam el sem mertem hinni, hogy itt az esély, végre hazamehetünk. A kikötésre az egész város kivonult, mindenki kíváncsi volt, kiket hoz ez alkalommal a hajó.
Legnagyobb meglepetésünkre nem egy tarini expedíció masírozott le az óceánjáróról, hanem 4-5 tucat törpe kalandor, a erion legnagyobb klánjának zászlója alatt. Nem sokkal az után, hogy az ellátmányt is lepakolták, az utasokért felelős elsőtiszt keresett fel bennünket. Nem volt túl barátságos, de hajlandó volt átadni az üzenetünket a kapitánynak.
Másnap este Mónus kapitány feltűnt tisztjeivel és a hajó gnóm gépészével a Vaskoronában. Bár nem úgy tűnt, hogy akár a legkisebb mértékben is tudomást vennének rólunk, vacsorájuk végeztével a kapitány félrehívott bennünket, így átadhattuk neki Ragon levelét. Mint kiderült régi és közeli barátokról lévén szó, gondolkodás nélkül elfogadta a kérést és biztosította számunkra a hazautat, lényegesen jobb körülmények között, mint idefelé.

Másnap reggel átköltöztünk a hajóra, saját zárható, raktárral rendelkező lakosztályunkba.
Én azonnal felkerestem a hajó varázslóját, egyrészt, hogy felajánljam a segítségemet a javítási munkálatok során, másrészt, hogy rábírjam, fogadjon tanítványává a hosszú hajóút idejére. Kiderült, hogy nagyon magányos varázslónak lenni ezen a hajón, az előző út óta sokkal öregebbnek, megviseltebbnek és kicsit őrültebbnek láttam. De végtére is nagyon örült neki, hogy megoszthatja a társaságát velem, így már az indulás előtti hetekben gyakorlatilag a mesterem lett.
Ahogy tudtam segítettem neki a karbantartó munkálatokban, közben pedig mint a száraz szivacs szívtam magamba a tudásának minden cseppjét.

Úgy tűnt, minden rendben alakul, ám az indulás előtti este csomagot és egy levelet kaptunk. Ferdinánd ajándékát, mely három mithrill alkarvédő volt, gyönyörű törpemunka. Kloin azonban mást is talált. Az egyikben elrejtve egy apró híl üzenetre lelt: az egyik hajóval érkezett törpe visszaszállt a hajóra.
Ragon korábban már figyelmeztetett bennünket, hogy már a hajón is számíthatunk attrocitásokra, így Elawer rögtön megvizsgálta a ládát. Megtudtuk, hogy a csomag kora délután érkezett a hajóra, ám a matróztól, aki hozzánk hozta volna elvették és a hajó gyomrába vitték, mélyen a vízvonal alá. Ott emberek vártak, akik átvizsgálták a ládika tartalmát. A Dérkirály pecsétjével ellátott levelet egy varázstárgy segítségével olvasta el, egy rosszarcú törpe. Úgy tűnt semmi gyanúsat nem találtak, így a csomag végül eljutott hozzánk, szerencsére a titkos üzenetet nem fedezték fel.
Ez azonban felvetett egy komoly problémát. Ha a hajón a törpék ellenünk dolgoznak, akkor nem áll jól a szénánk. Tudott volt, hogy a kapitány parancsára bármikor bárkit az óceánba vethetnek, így félő volt, hogy ha a kapitánnyal esetleg történik valami, mi is könnyen repülhetünk. Elkezdünk hát gondolkozni, hogyan védjük ki a bajt.

Másnap reggel az Északi utazó felszedte a horgonyt és kifutottunk. Egész Dérvár kivonult megnézni a nem mindennapi eseményt. Ám nem örült mindenki egyformán a távozásunknak. Amint elhagytuk a kikötőt, a vulkán hatalmas robajjal tört ki. Bár sem a várost, sem a hajót nem fenyegette közvetlen veszély, tudtuk, Rufiót már soha nem írhatjuk fel a jó kapcsolataink listájára.

Nem sokkal indulás után meghívtuk a kapitányt vacsorára. Kellemesen elcsevegtünk vele, ám eljött a pillanat, amikor elő kellett hozakodnunk a problémánkkal. Mint kiderült, fogalma sincs arról, hogy rajtunk és a legénységen kívül más is lenne a hajón, sőt ezt teljesen elképzelhetetlennek tartja.
Mégis kiviharzott a szobából és megparancsolta, hogy ne hagyjuk el a helyiséget, ne engedjünk be senkit csak az ő személyes tiszti szolgáját. Teltek-múltak az órák, semmilyen információt nem kaptunk, bár a felfordulás zaja néha beszűrődött.
Három nap telt el ebben az áldatlan állapotban, amikor a kapitány szolgája kisírt szemekkel érkezett. Elmondta, hogy találtak egy hullát, aki nem a legénység tagja. Amikor a kapitány lement megnézni, hatalmas robbanás történt. Nem halt meg, de súlyosan megsérült, válságos állapotban van.
Tudtuk, hogy ez nagyon rossz ránk nézve, így azonnal elküldtük két üzenettel. Az első a kapitány orvosainak, hogy talán én segíthetek, a második pedig a varázslónak, hogy szükségünk van a segítségére. Ám egyik üzenet sem ért célba. Kicsit később beállított az utasokért felelős első tiszt, számos fegyveres törpe és az összevert tiszti szolga – a szolgát bántalmazó törpe személyében felismertük azt a rosszarcú alakot, aki vezette az ajándékuk átvizsgálását. Közölték, hogy a hajón a varázslón kívül én vagyok az egyetlen, aki ezt a merényletet megvalósítsa, így házi őrizetben maradunk, amíg bebizonyítják a bűnösségemet. Kezdtek kicsúszni a kezünkből a dolgok, leginkább a saját életünk. Tudtuk, ha nem mentjük meg a kapitány életét, nyerünk egy jegyet az óceánba. Azonnal üzentem a varázslónak, hogy szükségünk van rá. A legkedvesebb tanítványának szinte azonnal megjelent és megígérte, hogy elvisz a kapitány szobájába. Meg is vizsgáltam és megállapítottam, hogy képes vagyok visszahozni, de idő kell hozzá. Nem volt más megoldás, el kellett lopnunk.
A mester nagyon vonakodott, ezzel nem csak bennünket, de őt is halálos veszélybe sodorjuk. De meggyőztem, hogy ha az elsőtiszt ledobat a hajóról, korán véget ér bimbózó kapcsolatunk. A szobánkban azonnal megkezdtem az előkészületeket, de legalább egy napra volt szükségem. Ismét kellett a mester segítsége. Nem tudom mit csinált, de senki nem jött, hogy rajtunk keresse a hajó első emberét.
Egy nap alatt elkészült a főzet, a kapitány felébredt. Elmondtunk neki mindent és ő is megosztotta velünk, hogy látott valakit a robbanás előtt, egy törpét. Megosztottuk vele a gyanúnkat az elsőtiszttel kapcsolatban.
Kérte, hogy szóljunk a varázslónak. Félrevonultak egy időre, majd a varázsló eltűnt, mi pedig elindultunk. Soha nem láttam még ilyen mérgesnek egy törpét. Útközben megkapta a fegyvereit és csatlakozott hozzánk a legénység egy jó része. A hídra mentünk, ahol visszavette a parancsnokságot és elfogatta a helyettesét. Néhány nappal később 11 embert lógattak fel a fedélzeten és több törpét állítottak a pallóhoz. Az elsőtisztet a kapitány saját kezűleg ölte meg a legénység szeme láttára.

Néhány nappal később újra együtt vacsoráztunk. Nem volt nagy ünneplés, senki sem örült igazán, de így kellett történnie. Pár nap múlva eljött hozzánk Santucchi is, akivel megbeszéltük a holmijaink sorsát, az eladásra szánt dolgokat és a csomagot, amit a Falkának küldünk. Innentől szinte eseménytelenül telt az utunk, mindenki elfoglalta magát, tanult, gyakorolt. Én a legtöbb időmet a mester mellett töltöttem. Minden napért hálás vagyok, amit együtt töltöttünk. Végre egy igazán tapasztalt öreg róka keze alatt ismerhettem meg a bennem rejlő lehetőségeket. Szavai fényt gyújtottak elmémben, iránymutatása segítségével olyan dolgokat vittem véghez a saját kezemmel, amiről korábban álmodni sem mertem.
Nem mondom, hogy könnyű dolgom volt, mert mindig nagyon kemény volt. De végig az én érdekeimet tartotta szem előtt, csupán a lehető legrövidebb idő alatt akarta kihozni a legtöbbet belőlem. Én pedig ittam tudásának minden cseppjét. 

Ahogy közeledtünk a kontinens felé, Kloin megpróbálta elérni az álomsíkot. A toll, amit Eriktől kapott, nagy segítségére volt, de a Hóvirág túl messzinek bizonyult, még az álomsíkon is.
Másnap este Erikkel és a szoborral együtt próbálkoztak. Morgena madarával már eljutottak Nuirig, ahol Renzo beszámolt Kloinnak az otthoni eseményekről. Nem áll jól a helyzet otthon, háborús állapotok uralkodnak az államszövetségben.

Az utazás hatodik hónapjának végén kinyitottuk a levelet, melyet a Visszatérők Királyságának tanácsa írt nekünk. Nem volt rövid iromány, több oldalon keresztül hálálkodtak és ecsetelték a helyzet történelmi jelentőségét. A teendőinket ehhez képest egész röviden letudták.
Megtudtuk, hogy nem a szokásos tarini kikötőben fogunk megállni, hogy kerüljük ezzel is a feltűnést, kapunk egy csónakot éjszaka, azzal kell eljutnunk a partig Tarin legnyugatibb részén. Ha minden igaz ott már várni fognak ránk egy titkos törpe társaság tagjai, akik önkéntes száműzetésben élnek a hegyekben, arra várva, hogy valaki meghozza a hírt Beriquelről. Ha mégsem várnak ránk, akkor induljunk a hegyek felé, vágjuk le az orkokat, akik esetleg utunkba kerülnek és előbb vagy utóbb meg fognak bennünket találni. Jussunk el Montbar tábornokig, akinek oda kell adni a következő levelet. Ő lesz az, aki el tudja juttatni a ládát a királyig.
A levél végén biztosítottak bennünket arról, hogy a fizetségünk leírhatatlan lesz, kincsek és Tarin vendégszeretete életünk végéig.

Több mint egy év hajózás után eljött a nagy éjszaka. Elbúcsúztam a varázslótól, megígértem, hogy ha Erionban járok, mindenképp meglátogatom, és folytathatja a képzésemet. Biztosított róla, hogy addig sem fog új tanítványt fogadni.
A kapitány személyesen felügyelte a csónak vízre rakását. Néhány óra elértük a partot, Ynev partjait.

Hosszú út volt, sok minden történt velünk, de visszatértünk.
Amint partot értünk kerestünk egy biztos helyet és kibontottuk a következő levelet. Ragon levelét. Így kezdődött: MENEKÜLJETEK! Aztán összefoglalta a tanács levelét. Ez egy csapda, írta. A hegyi vadászok története és küldetése túl széles körben ismert a törpék között, így akik megakadályoznánk a Tarinba jutásunkat, azok is tudnak róla és nincs más dolguk, mint figyelni a hegyi vadászokat, illetve a vezetőjüket. Ő úgy számított, hogy még egy csónak ereszkedik le utánunk, amivel a rosszakaróink szállnak partra és riasztják a társaikat. Ragon szerint be kellene várnunk a hegyi vadászokat, megölni őket és úgy beállítani, mintha orkok tették volna, majd szívódjunk fel úgy egy évre és ha már lecsillapodtak a kedélyek, akkor keressünk fel egy megbízható törpét (néhány nevet is mellékelt), hogy rajtuk keresztül juttassuk el a csomagot Tarinba. Arról is írt, hogy az Északi szövetség ellenségei is tudhatnak a történetről, és bármikor ránk küldhetik az itteni orkokat és ki tudja még kiket. A levél végén leírta, hogy tudja, hogy ez már-már árulásnak hangzik, de higgyük el, hogy ez a törpe nép érdeke.

Ott voltunk tehát egy csomaggal és két utasítással, ami teljesen ellent mondott egymásnak.
Megvitattuk a kérdést, és arra jutottunk, hogy nincs egy évünk erre a küldetésre. Égető szükség van arra, hogy mihamarabb Berar felé vegyük az irányt, így úgy döntöttünk, hogy mivel egyik verzió sem kevésbé veszélyes, a gyorsabbat választjuk és megkeressük Montbar tábornokot.
A tanács levelének megfelelően elindultunk a hegy felé és nem sokkal később éreztük, hogy bekerítenek. Kloin ugyan eldobta a hajítóbárdját, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy csak a hegyi vadászok találtak ránk, Karno kapitány és öt embere. A vadászok szinte azonnal térdre vetették magukat amikor megtudják hogyan érkeztünk, hihetetlen izgalom lett úrrá rajtuk. Ám a kapitány nagyon gyanakvó volt, sokat kérdezett, de amikor mindenre tudtunk válaszolni, azonnal elindultunk, hogy elvezessen bennünket Montbar tábornokhoz.
Erőltetett menetben haladtunk a hegynek felfelé és napnyugta előtt nem sokkal el is értük a vadászok táborát. Azonnal a vezérük elé vittek bennünket, akivel bezárkóztunk a kis raktárába, hogy senki ne lehessen szem és fültanúja a beszélgetésünknek.
Átadtuk a neki szánt levelet, amit hosszan olvasott, majd azonnali indulást rendelt el. Figyelmeztettük, hogy lehetnek olyanok, akik nem akarják, hogy mi és a csomag valaha célba érjünk, de mint általában a törpék most sem hallgattak ránk.
Hihetetlen sebességgel számolták fel a tábort, éjközépre mindenki indulásra készen állt, nagyjából 60 törpével indultunk útnak. A tábornok elvezetett bennünket egy titkos járatok kapujához, ami csak azért készült, hogy ha egyszer elérkezik a pillanat, akkor ezen keresztül el lehessen jutni Tarinba. Néhány napig bolyongtunk a titkos törpe járatokon keresztül, amikor a tábornok bejelentette, hogy elértük Tarin kapuját. Mi csak egy tömör sziklafalat láttunk, de ő biztos volt benne, hogy ez az a hely. A nyakában lógó amulett helyét kereste a tömör falon, amit végül meg is talált és feltárult egy apró ajtó. A törpék ettől teljesen elérzékenyültek, nagytöbbségük még sohasem járt Tarinban.

Az esti táborozáshoz egy hatalmas barlangtermet választottak, volt ott egy tó is és a kürtőn át besütött a hold fénye. A tábornok kiküldte a felderítőket és megkezdődött a táborozás. Úgy tűnt nyugodt éjszakánk lesz, ám egyszer csak hangok szűrődtek be az egyik járatból, harc hangjai. Nem sokkal később már látszott, hogy aquir fajzatokat próbál visszatartani egy maroknyi törpe. Közben a másik járatból egyetlen törpe tért vissza és számolt be az iszonyatról, ami a társaival végzett, majd ő is kiszenvedett.
A tábornok hátrahagyott nekünk néhány törpét és a többivel elindult, hogy a hegyi vadászok segítségére siessen. De nem állt jól a helyzet, a korcsok mögött érkeztek nagyobb aquirok, amik már a hatalomszavak használatára is képesek voltak, és meg is tették. Amikor az első od szó megrezegtette a manahálót, furcsa dolog történt. Hangot hallottunk a fejünkben, mint később kiderült mindannyian, mindannyian más hangot, de mindenkinek ugyanazt mondta: két perc múlva a törpék halottak és egy percre rá mi is, hacsak nem nyitjuk ki azonnal a ládát. Tudtuk, hogy ez lehet csapda is, de nem volt más esély, az aquirokkal nem vehettük fel a versenyt.
A láda segített, megmutatta, melyik rúnát kell megtörni, hogy ki tudjuk nyitni. Amint felpattant a teteje, hatalmas világosság támadt, majd hirtelen visszatért a sötétség. A ládában csak a mélységet lehetett látni és valami ezüstösen fortyogó valamit, ami a következő szívdobbanásban ránk is robbant. Az ezüstös anyagból jutott mindannyiunkra.
Égető hideg érzés volt az első pillanatban, aztán már kellemes meleg. És éreztük, ahogy az elménk összekapcsolódik, éreztük egymás gondolatait, mint annak idején Weila koronáinak viselésekor. Aztán megszólalt a hang is, próbált megnyugtatni.
Az ezüstös anyag nem volt más, mint a legendás élő fém. Élő fém páncéldarabokat kaptunk, tökéletes lett a látásunk, megvédtek a hatalomszavaktól, rengeteg információt tudtak az aquirokról és lehetővé tették, hogy szavak nélkül kommunikáljunk egymással.
Amíg mi a páncélokkal ismerkedtünk a törpék száma egyre fogyatkozott. A páncélok szerint a törpék már menthetetlenek voltak, de Montbar tábornokra szükségünk volt. Megkezdtük az előrenyomulást, de nem tudtuk megmenteni a hegyi vadászokat és a tábornokot sem. Rajtuk nem volt páncél, így a hatalomszavak szép lassan felőrölték őket. De nem csak a mágiájukkal volt a baj, még két az eddigieknél is hatalmasabb aquir érkezett. Hatalmukkal városokat söpörhetnek el, de mi megálltunk előttük, hála a páncéloknak.

Soha eddig nem tapasztalt harcnak voltam a részese. Még most sem fogtam fel teljesen, hogy pontosan mi is történt velünk ezalatt az örökkévalóságnak tűnő pár perc alatt.
Mire sikerült megölni az utolsó aquir fajzatot is, a törpékből semmi nem maradt.
 

*Seyana*