Helyszín: Déli vadon, Zamurad, Nuir, Ehios, Rowon, Berar
Dátum: 2289.08.14 – 2289.15.16.
A démon elleni küzdelem mindannyiunkat a végletekig kimerített. Reinhart a mágikus kifáradástól, Naszír a borzalmas varázs fenntartásától, Erik és Elawer pedig a démontól kapott sebektől veszítették el minden erejüket. A hatalmas kidőlt fa árnyékában kerestünk menedéket, elláttuk a sebeket és vigyáztunk Reinhartra, hogy álma nyugodt legyen. Miközben tehetetlenül várakoztunk megvitattuk a varázsló felbukkanását, a démon érkezését, Darton segítségét és gyorsan eljutottunk a legégetőbb kérdésig, mi legyen Naszír sorsa? Hosszú vitánkat Reinhart ébredése szakította félbe, aki miután Naszírt a csontok vizsgálatára küldte, egyértelműen kijelentette, egy ilyen ember nem való Ynev népei közé. Tin vállalta a torokmetszést, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy elmondhassam Naszírnak, mi következik. Így indultunk el Erikkel és Tinnel, hogy végrehajtsuk az „ítéletet”. Hamar rátaláltunk a csontok között kutakodó dzsadra, aki meglepő nyugalommal fogadta a döntést és csak annyit kért, hogy még utoljára fohászkodhasson istenéhez. Hagytunk neki néhány percet, majd Tin mögé lépett és vágott, ám ekkor különös dolgok történtek egyszerre: Naszír egyetlen csepp vére sem hullott, a dzsad egyszerűen eltűnt és felizzott a nyakunkban a Kapitány szimbólumának odaégett hege. Azonnal varázslatba kezdtem, hogy felkutassam a dzsadot, ám csak a távolodását érzékeltem, majd eltűnt az anyagi síkról. Arra jutottunk, a Kapitány nyúlt érte, hogy megmentsen bennünket a halni készülő boszorkánymester átkától. Hatalmas csalódással tértünk vissza a többiekhez, de őket kevésbé érintette meg Naszír eltűnésének története. Összeszedtük magunkat és tovább indultunk a völgy belseje felé, egészen a furcsa kő építményig.
Reinhart a legnagyobb körültekintéssel járt el, mindent alaposan megvizsgált, mielőtt közel merészkedtünk volna. A négy métere kő emelvény tetején egy apró épületfélét találtunk, melynek a négy égtáj felé voltak bejáratai. Az épületben egyetlen dolog volt, egy godoni oltár, rajta számos szimbólummal, melyek közül kettőt sikerült megfejtenünk: vér és hatalom. A Krad pap úgy vélte, ez a kettő kell a menedék bejáratának megnyitásához. A nap nagy része el is ment az oltár tanulmányozásával, így a közelben tábort vertünk. Reinhart az asztrálsíkot megvizsgálva biztonságosnak ítélte a helyet, így hamar nyugovóra tért. Mi pedig újabb hosszú vitába bonyolódtunk arról, hogy mi lesz, ha hazajutunk a dzsungelből. És Elawer legnagyobb bánatára, megpróbáltuk meggyőzni őt arról, hogy az elmúlt egy év történéseinek nagyon nem kellene egy legendáskönyv lapjairól visszaköszönniük.
A másnap reggel a tettek ideje volt, a hatalmat a kék lényektől kapott kristály biztosította, a vér Erik karjából serkent. Amint az „áldozatok” elérték a rúnákat az oltáron, megindult a föld. A néhány méteres kőépítmény szédületes gyorsasággal kezdett emelkedni és néhány szívdobbanás múlva már egy hatalmas piramis tetején találtuk magunkat. A kis építmény kapuján kilépve egy komplett gránitból épült város tárult a szemünk elé, kisebb-nagyobb házak, raktárépületek, kövezett utak és tíz méter magas városfal emelkedett ki a dzsungelből. Több mint egy év után megtaláltuk a Menedéket.
A város módszeres átvizsgálása hónapokig tartott. Csak oda mehettünk be, amit Reinhart előzetesen megvizsgált és engedélyezett. Minden házat és raktárépületet átnéztünk és elképesztő kincsekre leltünk. A godoni mágiáról hallottunk már, de soha nem tapasztaltuk még meg azt a hihetetlen hatalmat, amivel ők rendelkeztek. A város több ezer év után is teljesen önellátó volt, a bútorok úgy tűntek teljesen újak, a megfelelő ajtókat kinyitva, a megfelelő edényeket használva könnyedén tudtunk élelemhez és vízhez jutni, a szekrényekben pedig mindig volt minden, amire épp szükségünk volt. Éjjel világítottak a rúnák, így mindig volt elég fény a tájékozódáshoz, a városfal hatalmas boltíves kapuja kinyílt, ha elé álltunk és amint mindenki visszatért a falakon belülre, bezárult. A lakóépületek mellett találtunk két fegyver raktárat, az egyik a normál, a másik a mágikus fegyvereket rejtette. A kincstárban elképesztő mennyiségű arany és drágakövek sokasága volt felhalmozva, a könyvtárban pedig olyan írásokra bukkantuk, amikkel hetedkori emberek szinte soha nem találkozhatnak. A városban közösségi épület is készült, színházszerű elrendezéssel, találtunk egy zeneszobát, ahonnan soha nem látott hangszerek kerültek elő. Még egy alkimista labort is találtunk, bár az összes üvegcse üres volt. Egyetlen dolog hiányzott látványosan: a vallás. Semmilyen templomot, oltárt vagy bármilyen istenekre utaló tárgyat sem találtunk. Az utolsó szoba, amit átvizsgáltunk egy rúnákkal védett terem volt, amit azért pecsételtek le, hogy onnan ki ne jöhessen semmi. Odabent számos olyan tárgyra bukkantunk, amiknek Reinhart szerint saját akarata van, nyaklánc, kard, szobor, páncél, lándzsa és még jó néhány különös holmi, amik komoly veszélyt jelenthettek birtoklójukra. A közel négy hónapig tartó városnézésünk alatt egyetlen helyre nem sikerült bejutnunk, a piramisba, melynek tetején a bejárati oltár volt.
Amikor Reinhart teljesítettnek ítélte az expedíciónkat és a korábbi megegyezés szerint elosztottuk a talált kincseket, a Krad pap egy este nyomatékosan megkért bennünket, hogy ne terjesszük ezt a kalandot, az ő nevét soha ne hozzuk összefüggésbe a mi életünkkel és soha ne próbáljuk meg a jövőben felvenni vele a kapcsolatot. Másnap reggel hatalmas térkapu nyílt és Krad paplovagjai özönlötték el a vidéket, óriási ládáikkal. Megkezdődött a kincsek módszeres berakodása és este maga Reinhart kísért bennünket a hazavezető kapuhoz. „Emlékezetes kaland volt. Krad legyen veletek!” – így búcsúzott. Néhány szívdobbanással később pedig már a Pyarron melletti pusztán találtuk magunkat. Láttuk Akirt, aki minden erejével hatalmas távolságot átívelő térkapu fenntartásán fáradozott. A Krad táborban szállást és élelmet kaptunk, ám alighogy elfoglaltuk a számunkra rendelt sátrat egy paplovag érkezett az üzenettel, hogy valaki keres bennünket. A főnöki sátorban Ardo várt ránk.
Megtudtuk, hogy az eltelt több mint egy év ellenére még mindig nem térhetünk vissza a kalandozók városába, Akir eljuttat bennünket oda, ahová kérjük. A Falka vezetője a tanács háta mögött felvette a kapcsolatot az egyik godorai mágussal, aki a birodalmi ítélőszék elé juttatta az ügyet és a bűnösök ellen a birodalom veszélyeztetése miatt eljárás indult. Az érintett családok túlélőit a tanács próbálja felkutatni. Norian Dalenből hős lett, szobrot emeltek a tiszteletére abban a parkban, ahol a nemest leszúrta. Az is kiderült, hogy a godorai mágus segítsége nem volt ingyen, Ardo tartozik neki egy szívességgel, amit mi fogunk teljesíteni, ha eljön az ideje. Ardo a legtöbb dolgot a tanács tudta nélkül intézte, mivel elég nagy a felbolydulás a Falka vezetésében. Azok, akik Ardo halálában bízva a Falka vezető posztjára pályáztak egyre türelmetlenebbek és keselyűkként lesik a lehetőséget, ahol lecsaphatnak. Így természetesen a Reinhart féle küldetés is titok számukra, a farkaskölykök küldetéseit vezető táblán csak annyi szerepel Krad küldetés. Miután Ardo mindenről beszámolt, elé tártuk a kincseket, amiket a küldetés alatt szereztünk. A személyes tárgyakat, fegyvereket, vérteket, könyveket megtarthattuk, a többi pedig a Kacsába kerül.
Másnap reggel a Falka térmágusától megtudtuk, hogy Berarba nem tud eljuttatni bennünket a hatalmas távolság miatt, de a Tik-tik hágó környékén kiléphetünk a térkapuból. Jobb lehetőségünk nem lévén, átléptük a kaput, de nem várt dolgok sora kezdődött ezzel. Ekkora távolságra még soha nem utaztunk, elménk nehezen tudott küzdeni a megpróbáltatásokkal, többen el is ájultunk, és ami még rosszabb, elvesztettük egymást. A hágó közeli erdőségben zuhantunk ki az utazásból. Erik Elawerrel ért földet, Tin Tirionnal, én pedig egyedül. És ha a rosszullét és egymás elvesztése még nem lett volna elég, szinte azonnal jöttek a gorkok. A harcosok könnyedén elbántak Orwella teremtményeivel, ám én mágiám nélkül kiszolgáltatottá váltam. Hatalmas szerencsémre Tirion és Tin időben rám talált és röviddel később Erik és Elawer is megkerült. Az ismerős északi vidék nem túl szívmelengető köszöntője után nyakunkba vettük az erdőt és még estére elértük Zamuradot. Öt kirendelt Darton lovag vigyázta a falu nyugalmát, ahol friss vízzel és meleg ággyal köszöntöttek bennünket. Ám a pihenő nem tarthatott soká, egy felderítő hozta a hírt, hatalmas több száz fős gork sereg tart a falu ellen. Tirion azonnal elkezdte szervezni a védelmet, a falusiak pincéikbe menekültek és az óriási vérontás megelőzendőleg Erik vállalta, hogy párbajra hívja a gorkok bajnokát. Amikor a gork horda már szinte a fal alatt volt Elawerrel együtt mentek ki közéjük, aki ork tudásával próbálta megértetni szándékaikat. Nem is hiába, szinte azonnal megjelent egy hatalmas számtalan festéssel és tollal díszített gork, Elawer pedig belekezdett a bátorító nótába. A párbaj nem indult kedvezően, a gork egy elsöprő rohammal indított, de Erik állta a sarat. Többször lefegyverezte ellenfelét, ezzel megszégyenítve őt a társai előtt, majd a megfelelő pillanatban a jó helyre döfve végezte ki gork bajnokot. A vesztes horda elkotródott, Eriket pedig hősként ünnepeltük.
Két nappal később a Darton lovagoktól kapott lovakon indultunk újra útnak és a hágó felé vettük az irányt. Hét nappal később pedig már Nuir határában lovagoltunk. A város kapujánál az Ellana főpapnő várt ránk, így első utunk a templomba vezetett, ahol királyi bánásmódban volt részünk. Fürdőt vehettünk, tiszta ruhákat kaptunk és Ellana papnők lesték minden kívánságunkat. Claudia ebédet rendezett a tiszteletünkre és este részt vehettünk a minden évben megrendezésre kerülő bálon is. A Nuirban töltött napok alatt újra visszaszoktunk a civilizációhoz, meglátogattuk Derst, Elawer koncertet adott, minden olyan volt, mintha soha nem hagytuk volna el ezt a vidéket.
Nuir után Ehios felé vettük az irányt, meglátogattuk Tirion családját. Néhány napot eltöltöttünk a jó borok társaságában, aztán útjaink kettéváltak. Tirion Tinnel Rowon felé vette az irányt, ahol a dartonita komoly megtiszteltetésben részesült, újabb fokot lépett előre a hierarchiában.
Erik, Elawer és én Berarba indultunk. Több mint két éve nem láttuk az otthonunkat így izgalommal vártuk a hazatérést. Meglepetésekben nem volt hiány. Már a városba érve azonnal látható volt, hogy Berar szépen fejlődik és terjeszkedik, nem különben mint a fogadónk, amelynek új épülete és megnagyobbított istállója fogadott bennünket. A Kalapácsban már tudtak az érkezésünkről és a tiszteletünkre rendezett ünnepséggel vártak, ráadásul a hátsó teremben a Vitti család üldögélt. Órákig meséltük mi történt velünk és ők elmondták mi volt Berarban a távozásunk óta. Ám a meglepetések még mindig folytatódtak. Kiderült, hogy Róza nem várt Erikre, egy kereskedővel együtt hagyta el a várost, de itt hagyott valamit, illetve valakit. Egy kislányt, Erik kislányát Gaiat. A gyermeket Helia vette magához és nevelte sajátjaként. Az első találkozás apa és lánya között megmutatta, hogy Erik sebhelyes arca hatalmas szívet rejt. Ám mindenki hamar belátta, hogy Erik jelenleg nem tudna ellátni egy csecsemőt, így Helia legnagyobb örömére a kislány nála maradhatott.
A hatalmas utazások és hatalmas meglepetések után fáradtan rogytunk ágyainkba a mi Menedékünkben.
Dátum: 2289.08.14 – 2289.15.16.
A démon elleni küzdelem mindannyiunkat a végletekig kimerített. Reinhart a mágikus kifáradástól, Naszír a borzalmas varázs fenntartásától, Erik és Elawer pedig a démontól kapott sebektől veszítették el minden erejüket. A hatalmas kidőlt fa árnyékában kerestünk menedéket, elláttuk a sebeket és vigyáztunk Reinhartra, hogy álma nyugodt legyen. Miközben tehetetlenül várakoztunk megvitattuk a varázsló felbukkanását, a démon érkezését, Darton segítségét és gyorsan eljutottunk a legégetőbb kérdésig, mi legyen Naszír sorsa? Hosszú vitánkat Reinhart ébredése szakította félbe, aki miután Naszírt a csontok vizsgálatára küldte, egyértelműen kijelentette, egy ilyen ember nem való Ynev népei közé. Tin vállalta a torokmetszést, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy elmondhassam Naszírnak, mi következik. Így indultunk el Erikkel és Tinnel, hogy végrehajtsuk az „ítéletet”. Hamar rátaláltunk a csontok között kutakodó dzsadra, aki meglepő nyugalommal fogadta a döntést és csak annyit kért, hogy még utoljára fohászkodhasson istenéhez. Hagytunk neki néhány percet, majd Tin mögé lépett és vágott, ám ekkor különös dolgok történtek egyszerre: Naszír egyetlen csepp vére sem hullott, a dzsad egyszerűen eltűnt és felizzott a nyakunkban a Kapitány szimbólumának odaégett hege. Azonnal varázslatba kezdtem, hogy felkutassam a dzsadot, ám csak a távolodását érzékeltem, majd eltűnt az anyagi síkról. Arra jutottunk, a Kapitány nyúlt érte, hogy megmentsen bennünket a halni készülő boszorkánymester átkától. Hatalmas csalódással tértünk vissza a többiekhez, de őket kevésbé érintette meg Naszír eltűnésének története. Összeszedtük magunkat és tovább indultunk a völgy belseje felé, egészen a furcsa kő építményig.
Reinhart a legnagyobb körültekintéssel járt el, mindent alaposan megvizsgált, mielőtt közel merészkedtünk volna. A négy métere kő emelvény tetején egy apró épületfélét találtunk, melynek a négy égtáj felé voltak bejáratai. Az épületben egyetlen dolog volt, egy godoni oltár, rajta számos szimbólummal, melyek közül kettőt sikerült megfejtenünk: vér és hatalom. A Krad pap úgy vélte, ez a kettő kell a menedék bejáratának megnyitásához. A nap nagy része el is ment az oltár tanulmányozásával, így a közelben tábort vertünk. Reinhart az asztrálsíkot megvizsgálva biztonságosnak ítélte a helyet, így hamar nyugovóra tért. Mi pedig újabb hosszú vitába bonyolódtunk arról, hogy mi lesz, ha hazajutunk a dzsungelből. És Elawer legnagyobb bánatára, megpróbáltuk meggyőzni őt arról, hogy az elmúlt egy év történéseinek nagyon nem kellene egy legendáskönyv lapjairól visszaköszönniük.
A másnap reggel a tettek ideje volt, a hatalmat a kék lényektől kapott kristály biztosította, a vér Erik karjából serkent. Amint az „áldozatok” elérték a rúnákat az oltáron, megindult a föld. A néhány méteres kőépítmény szédületes gyorsasággal kezdett emelkedni és néhány szívdobbanás múlva már egy hatalmas piramis tetején találtuk magunkat. A kis építmény kapuján kilépve egy komplett gránitból épült város tárult a szemünk elé, kisebb-nagyobb házak, raktárépületek, kövezett utak és tíz méter magas városfal emelkedett ki a dzsungelből. Több mint egy év után megtaláltuk a Menedéket.
A város módszeres átvizsgálása hónapokig tartott. Csak oda mehettünk be, amit Reinhart előzetesen megvizsgált és engedélyezett. Minden házat és raktárépületet átnéztünk és elképesztő kincsekre leltünk. A godoni mágiáról hallottunk már, de soha nem tapasztaltuk még meg azt a hihetetlen hatalmat, amivel ők rendelkeztek. A város több ezer év után is teljesen önellátó volt, a bútorok úgy tűntek teljesen újak, a megfelelő ajtókat kinyitva, a megfelelő edényeket használva könnyedén tudtunk élelemhez és vízhez jutni, a szekrényekben pedig mindig volt minden, amire épp szükségünk volt. Éjjel világítottak a rúnák, így mindig volt elég fény a tájékozódáshoz, a városfal hatalmas boltíves kapuja kinyílt, ha elé álltunk és amint mindenki visszatért a falakon belülre, bezárult. A lakóépületek mellett találtunk két fegyver raktárat, az egyik a normál, a másik a mágikus fegyvereket rejtette. A kincstárban elképesztő mennyiségű arany és drágakövek sokasága volt felhalmozva, a könyvtárban pedig olyan írásokra bukkantuk, amikkel hetedkori emberek szinte soha nem találkozhatnak. A városban közösségi épület is készült, színházszerű elrendezéssel, találtunk egy zeneszobát, ahonnan soha nem látott hangszerek kerültek elő. Még egy alkimista labort is találtunk, bár az összes üvegcse üres volt. Egyetlen dolog hiányzott látványosan: a vallás. Semmilyen templomot, oltárt vagy bármilyen istenekre utaló tárgyat sem találtunk. Az utolsó szoba, amit átvizsgáltunk egy rúnákkal védett terem volt, amit azért pecsételtek le, hogy onnan ki ne jöhessen semmi. Odabent számos olyan tárgyra bukkantunk, amiknek Reinhart szerint saját akarata van, nyaklánc, kard, szobor, páncél, lándzsa és még jó néhány különös holmi, amik komoly veszélyt jelenthettek birtoklójukra. A közel négy hónapig tartó városnézésünk alatt egyetlen helyre nem sikerült bejutnunk, a piramisba, melynek tetején a bejárati oltár volt.
Amikor Reinhart teljesítettnek ítélte az expedíciónkat és a korábbi megegyezés szerint elosztottuk a talált kincseket, a Krad pap egy este nyomatékosan megkért bennünket, hogy ne terjesszük ezt a kalandot, az ő nevét soha ne hozzuk összefüggésbe a mi életünkkel és soha ne próbáljuk meg a jövőben felvenni vele a kapcsolatot. Másnap reggel hatalmas térkapu nyílt és Krad paplovagjai özönlötték el a vidéket, óriási ládáikkal. Megkezdődött a kincsek módszeres berakodása és este maga Reinhart kísért bennünket a hazavezető kapuhoz. „Emlékezetes kaland volt. Krad legyen veletek!” – így búcsúzott. Néhány szívdobbanással később pedig már a Pyarron melletti pusztán találtuk magunkat. Láttuk Akirt, aki minden erejével hatalmas távolságot átívelő térkapu fenntartásán fáradozott. A Krad táborban szállást és élelmet kaptunk, ám alighogy elfoglaltuk a számunkra rendelt sátrat egy paplovag érkezett az üzenettel, hogy valaki keres bennünket. A főnöki sátorban Ardo várt ránk.
Megtudtuk, hogy az eltelt több mint egy év ellenére még mindig nem térhetünk vissza a kalandozók városába, Akir eljuttat bennünket oda, ahová kérjük. A Falka vezetője a tanács háta mögött felvette a kapcsolatot az egyik godorai mágussal, aki a birodalmi ítélőszék elé juttatta az ügyet és a bűnösök ellen a birodalom veszélyeztetése miatt eljárás indult. Az érintett családok túlélőit a tanács próbálja felkutatni. Norian Dalenből hős lett, szobrot emeltek a tiszteletére abban a parkban, ahol a nemest leszúrta. Az is kiderült, hogy a godorai mágus segítsége nem volt ingyen, Ardo tartozik neki egy szívességgel, amit mi fogunk teljesíteni, ha eljön az ideje. Ardo a legtöbb dolgot a tanács tudta nélkül intézte, mivel elég nagy a felbolydulás a Falka vezetésében. Azok, akik Ardo halálában bízva a Falka vezető posztjára pályáztak egyre türelmetlenebbek és keselyűkként lesik a lehetőséget, ahol lecsaphatnak. Így természetesen a Reinhart féle küldetés is titok számukra, a farkaskölykök küldetéseit vezető táblán csak annyi szerepel Krad küldetés. Miután Ardo mindenről beszámolt, elé tártuk a kincseket, amiket a küldetés alatt szereztünk. A személyes tárgyakat, fegyvereket, vérteket, könyveket megtarthattuk, a többi pedig a Kacsába kerül.
Másnap reggel a Falka térmágusától megtudtuk, hogy Berarba nem tud eljuttatni bennünket a hatalmas távolság miatt, de a Tik-tik hágó környékén kiléphetünk a térkapuból. Jobb lehetőségünk nem lévén, átléptük a kaput, de nem várt dolgok sora kezdődött ezzel. Ekkora távolságra még soha nem utaztunk, elménk nehezen tudott küzdeni a megpróbáltatásokkal, többen el is ájultunk, és ami még rosszabb, elvesztettük egymást. A hágó közeli erdőségben zuhantunk ki az utazásból. Erik Elawerrel ért földet, Tin Tirionnal, én pedig egyedül. És ha a rosszullét és egymás elvesztése még nem lett volna elég, szinte azonnal jöttek a gorkok. A harcosok könnyedén elbántak Orwella teremtményeivel, ám én mágiám nélkül kiszolgáltatottá váltam. Hatalmas szerencsémre Tirion és Tin időben rám talált és röviddel később Erik és Elawer is megkerült. Az ismerős északi vidék nem túl szívmelengető köszöntője után nyakunkba vettük az erdőt és még estére elértük Zamuradot. Öt kirendelt Darton lovag vigyázta a falu nyugalmát, ahol friss vízzel és meleg ággyal köszöntöttek bennünket. Ám a pihenő nem tarthatott soká, egy felderítő hozta a hírt, hatalmas több száz fős gork sereg tart a falu ellen. Tirion azonnal elkezdte szervezni a védelmet, a falusiak pincéikbe menekültek és az óriási vérontás megelőzendőleg Erik vállalta, hogy párbajra hívja a gorkok bajnokát. Amikor a gork horda már szinte a fal alatt volt Elawerrel együtt mentek ki közéjük, aki ork tudásával próbálta megértetni szándékaikat. Nem is hiába, szinte azonnal megjelent egy hatalmas számtalan festéssel és tollal díszített gork, Elawer pedig belekezdett a bátorító nótába. A párbaj nem indult kedvezően, a gork egy elsöprő rohammal indított, de Erik állta a sarat. Többször lefegyverezte ellenfelét, ezzel megszégyenítve őt a társai előtt, majd a megfelelő pillanatban a jó helyre döfve végezte ki gork bajnokot. A vesztes horda elkotródott, Eriket pedig hősként ünnepeltük.
Két nappal később a Darton lovagoktól kapott lovakon indultunk újra útnak és a hágó felé vettük az irányt. Hét nappal később pedig már Nuir határában lovagoltunk. A város kapujánál az Ellana főpapnő várt ránk, így első utunk a templomba vezetett, ahol királyi bánásmódban volt részünk. Fürdőt vehettünk, tiszta ruhákat kaptunk és Ellana papnők lesték minden kívánságunkat. Claudia ebédet rendezett a tiszteletünkre és este részt vehettünk a minden évben megrendezésre kerülő bálon is. A Nuirban töltött napok alatt újra visszaszoktunk a civilizációhoz, meglátogattuk Derst, Elawer koncertet adott, minden olyan volt, mintha soha nem hagytuk volna el ezt a vidéket.
Nuir után Ehios felé vettük az irányt, meglátogattuk Tirion családját. Néhány napot eltöltöttünk a jó borok társaságában, aztán útjaink kettéváltak. Tirion Tinnel Rowon felé vette az irányt, ahol a dartonita komoly megtiszteltetésben részesült, újabb fokot lépett előre a hierarchiában.
Erik, Elawer és én Berarba indultunk. Több mint két éve nem láttuk az otthonunkat így izgalommal vártuk a hazatérést. Meglepetésekben nem volt hiány. Már a városba érve azonnal látható volt, hogy Berar szépen fejlődik és terjeszkedik, nem különben mint a fogadónk, amelynek új épülete és megnagyobbított istállója fogadott bennünket. A Kalapácsban már tudtak az érkezésünkről és a tiszteletünkre rendezett ünnepséggel vártak, ráadásul a hátsó teremben a Vitti család üldögélt. Órákig meséltük mi történt velünk és ők elmondták mi volt Berarban a távozásunk óta. Ám a meglepetések még mindig folytatódtak. Kiderült, hogy Róza nem várt Erikre, egy kereskedővel együtt hagyta el a várost, de itt hagyott valamit, illetve valakit. Egy kislányt, Erik kislányát Gaiat. A gyermeket Helia vette magához és nevelte sajátjaként. Az első találkozás apa és lánya között megmutatta, hogy Erik sebhelyes arca hatalmas szívet rejt. Ám mindenki hamar belátta, hogy Erik jelenleg nem tudna ellátni egy csecsemőt, így Helia legnagyobb örömére a kislány nála maradhatott.
A hatalmas utazások és hatalmas meglepetések után fáradtan rogytunk ágyainkba a mi Menedékünkben.
*Seyana*
