Áldás vagy átok?

Helyszín: Permen, Dibala, Stiva
Dátum: 2285.25.05-26.15.

Amíg készül a fogadójuk, a csapat úgy dönt, hogy útra kelnek, megkeresnek egy Gubkar nevű híres alkimistát, aki Seyana információi szerint, valahol a Leath felvidék nyugati, délnyugati oldalán bujkálhat. Arra számít, hogy ha sikerül megtalálni, akkor rá tudják venni, hogy megosszon néhány fortélyt. Persze ez közel sem lesz ilyen egyszerű…

Miután letérnek a dél-quironeai kereskedelmi útról, amit a helyiek az „Olaj útjának” is neveznek, első megállójuk egy Permen nevű városka, ahol betérnek a fogadóba.
Épp a vacsoráznak, amikor is négy útonálló próbálja meg kirabolni a helyet, de balszerencséjükre, ehhez a csapatnak is lesz egy-két szava. A rablók közül csak egy látja meg a napfelkeltét, de neki is az lesz az utolsó, a bíró kezére adják a haramiát, aki elrendeli, hogy akasszák fel a bűnöst. Hálából a csapat kap egy helybélit, aki elkíséri őket egy darabon, és obaszul tanítja őket. Ami ugyan nagyon hasonlít az asziszhoz, de még sincs könnyű dolguk az egyedi mondatszerkezetekkel.
Útjuk következő állomása Dibala, ahol mindjárt a megérkezésükkor különös dolgoknak lesznek tanúi, egy utazó tart a Fáradt Vándorhoz címzett fogadóba a viharos estén, akárcsak a csapat, mikor három alak állja útját. Már éppen vágtába ugratnák a lovukat, hogy segítségére siessenek a szorult helyzetbe került vándornak, amikor egy szemmel szinte követhetetlenül gyors mozdulatsor végén, a három alak holtan rogy össze. Majd mintha mi sem történt volna a rejtélyes idegen, betér a fogadóba, a zord időjárás elől.
A holtestek megvizsgálása után, ők is követik és szobát vesznek ki. Kapkodva elfogyasztott étel után, az idegen azonnal nyugovóra tér. A vacsora maradványai felett a látottakat beszélik meg, amikor újabb vendégek érkeznek.
Elawer azonnal felismeri a két utazóköpenyes, csuklyás idegen mellkasán a déli címert, arany keretben, fekete háttér előtt, három ágú villám hirdeti Hergol boszorkányurának hatalmát.
Mégsem az itt gyakorlatilag ismeretlen címer miatt fagy meg a levegő, hanem az elől belépő alak miatt. Magabiztos tartás, határozott léptek, emberfeletti erő, ahogy fél kézzel emeli fel a mázsás fogadóst a nyakánál fogva, parancsoláshoz szokott hanggal kérdez.
A fogadóban senki sem mer mozdulni, a csuhások enyhén előre tartott ékköves botja legalább olyan fenyegető, mint az ősz hajjal keretezett, mégis fiatal arcú déli oldalán lógó rúnákkal ékesített lunír fegyver.
Elawernek szörnyű gyanúja támad: lehet, hogy akit lát, nem más mint Lothar Khalen, Hergol boszorkányhercegének fia.
Halk neszezés a tetőn, és a kocsmáros már repül is neki a polcoknak a falon. Csörömpölés, ahogy összetörnek a palackok, és ahogy darabokra esik az ablak, amin át egy szökkenéssel ugrik át a rémisztő déli. A két csuhás követi, az ajtón át, néhányan, akik elég kíváncsiak, és elég bátorak az ablakon át figyelik az eseményeket. Látják, ahogy megiramodik az utazó, aki korábban három támadóját, egy pillanat alatt intézte el.
- Állj meg Árkus! – mondja közös nyelven a hergoli.
A másik megmerevedik, majd lassan megfordul. Összeszorított fogai villannak ki haragtól eltorzult arcán.
- Nincs hová menekülnöd, legyünk túl rajta itt és most! – Mosolyogva egyenesedik fel, és karba font kézzel áll meg.
A menekülő lassan az üldözője felé indul, majd egyre gyorsít a léptein, kezei közben a köpeny alatt. Amikor legközelebb előkerülnek, félelmetes gyorsasággal engedi útnak a méregtől csillogó pengéjű tőröket.
Az első hangos csengéssel változtat irányt az abbit alkarvédőn, a második azonban alig több mint egy méterrel a hergoli arca előtt kettéválik, az egyiket a páncélkesztyűs kezével arrébb üti, de másikra már nem marad ideje, épp hogy csak el tud fordulni kissé, így is csak néhány centivel kerül el a nyakát, markolatig vágódik a testébe. Az felordít és előrántja fegyverét és megállíthatatlanul ront előre, mit sem törődve a felé repülő tőrökkel. Még kettő vágódik a törzse felé mire eléri a prédáját. A menekülő idegen meg se próbálja a kezében pörgetett tőrrel hárítani, inkább elugrana, de balszerencséjére, a másik sokkal gyorsabb. Semmi trükk, semmi cselezés, egy sima és tiszta mozdulat vezeti az ősi pengét válltól combig.
Lothar a hulla fölött egy kurta mozdulattal int a csuhásoknak, miközben elteszi a fegyverét, aminek pengéjét egy csepp vér sem piszkítja annak ellenére, hogy néhány másodperce gyakorlatilag kettévágott egy embert.
A csuhás a hulla fölé lép, magasba emeli a botját, és mormolni kezd, az utolsó szó előtt a szívénél döfi keresztül a mozdulatlan testet. Elawer és Seyana a fül számára néma, vérfagyasztó sikolyt hall, Tirion pedig tudja, hogy egy lélek pusztult el örökre.
Az idegenek egy szó nélkül szállnak lóra és indulnak vissza dél felé, a viharban.
Elawer egy szörnyű története mesél a csapatnak kalandozókról, akik soha nem kerültek elő. Hergol boszorkányhercege közvetítőkön keresztül gyanútlan kalandozókat fogad nem létező küldetések elvégzésére. Hogy aztán a fia vadássza le őket, edzés céljából.

Tirion a kocsmáros feleségének kérésére elvégzi a szertartás a temetésen. Majd tovább indulnak délnek.

Következő állomásuk Stiva, ahol megérkezésükkor egy gyönyörű szobrot csodálnak meg.
Később megtudják, hogy egy nagyon tehetséges fiatal lány készítette, akit fel is keresnek.
A lányt Allynek hívják, elvesztette a szüleit, egyedül él, és fiatal kora ellenére nagyon beteg. A látását nemrég veszthette el, a betegség pedig ami szülei halálát okozta, hamarosan vele is végezni fog. Elawer meglátja a gyerekben rejlő hatalmas tehetséget a művészetek felé, ezért megígéri, hogy ha visszafelé jönnek magukkal viszik, és még papot is szereznek neki.
Másnap reggel szörnyű dologra ébrednek, valami szétmarcangolta az összes lovukat.
A következő öt napjukat azzal töltik, hogy megpróbálnak rájönni, hogy mi történhetett, és végül arra jutnak, hogy a lány életre kelt szobrai okozták ezt a pusztítást. Amikor elmennek a lányhoz és felelősségre vonják, a lány nem tud semmiről, neki a szobrai ugyanott vannak ahol megfaragta őket. Közben a lány védelmére sorra megérkeznek az alkotások és a csapatra támadnak. A szárnyas kőoroszlánnal sikerül végezni, de súlyos sebesüléseket kapnak. Ezért amikor újabbak jelennek meg, leszúrják a lányt, így szüntetik meg a szobrokat mozgató varázst.
Nehéz szívvel, bűntudattal és megválaszolatlan kérdéseken gondolkodva indulnak tovább délnek.

Elawer is csak sejti, hogy maga Della érintette meg a fiatal lányt és ezért lehetett képes ezekre a lélegzetelállító alkotásokra.
Tirion sem lehetett benne biztos miért érezte azonnal olyan közel magához az árvát, amikor megérkeztek, már csak karnyújtásnyira volt Dartontól.
Azt azonban senki sem tudja, hogy a Fátylak Takarta Arcú Hölgy ajándéka mekkora hatalmat ad a haldokló művész kezébe. Igaz, hogy elméjének épségével fizet érte, de ahogy a test lassan sorvad, úgy teljesedik ki a belső szépség, amelyet képes is lesz átadni alkotásain keresztül. Az egyre fokozódó tehetség segítségével egyre szemkápráztatóbb alkotásokra lesz képes, de az őrület is így hatalmasodik el, épp elme képtelen befogadni azt amit a művész megtapasztal. A szobrai annyira élethűek lesznek egy idő után, hogy már az istenek sem tudják eldönteni, hogy azok tárgyak vagy sem, és egyszer csak életre kelnek. A festmények mozogni kezdenek, a dallamok önálló életre kelnek, a versek pedig képeket alkotnak az olvasó elméjében.
Ahogy közeledik a halál pillanata, úgy nő az energia amit az alkotó a műveibe táplál, majd miután meghal, ez az energia elenyészik, és nem marad más csak a nagyszerű szobrok melyek mintha csak éppen mozdulat közben dermedtek volna meg, portrék amik mintha figyelnék a szemlélőt, tájkép ami olyan mintha ablakból nézne ki valaki, rajzok melyek mindenkinek más-más alakot mutatnak. Dallamok és versek melyek úgy közvetítik az érzéseket, akár ha a legjobb bárd játszana hangszerén.